A kép szerzője: Mariusz Kubik = Kmarius, CC BY 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=8255450
Ha beírjuk a képkeresőbe, hogy „Szymborska Nobel”, a díjátadóról készült ünnepélyes fotók mellett olyat is találunk, ahol a költőt mosolygó társaság veszi körül, ő azonban azt a mozdulatot teszi, amelyet facepalmnak nevez a mai közbeszéd; elegáns, diszkréten lakkozott körmű ujjai közben sem engedték el a cigarettát. A kép akkor készült, amikor Wisława Szymborska megtudta, hogy ő kapta az irodalmi Nobel-díjat. Barátai az eseményt csak „stockholmi tragédia”-ként emlegették. A díjazott ugyanis nehezen birkózott meg a világhír terhével, és az ominózus 1996-os esztendő után évekig nem írt semmit.
„Portré emlékezetből”
Maria Wisława Szymborska 1923-ban született Poznańtól nem messze, Kórnik városkában. Egy nagy múltra visszatekintő főúri család, a Zamoyskiak birtoka volt itt, ahol ma Lengyelország egyik páratlan értékű könyvgyűjteménye található. Szülei azonban Zakopanéban ismerkedtek meg és éltek hosszabb ideig. Apja, Wincenty Szymborski ugyanis Władysław Zamoyski gróf zakopanei birtokainak intézője volt, és ilyen minőségében aktívan részt vett a Halas-tóért (Tengerszem, Morskie Oko) folytatott lengyel-magyar határvitában. Ő felügyelte a tóhoz vezető út építését, amelyen ma minden évben turisták milliói haladnak végig. Negyvenhét éves volt, amikor feleségül vette Anna Rottermundównát; a házassági ajánlattal állítólag a jövendőbelije kereste meg, aki a kor fogalmai szerint szintén nem volt fiatal hajadon. Anna már második gyermeküket, Maria Wisławát várta, amikor Zakopanéból a gróf kórniki birtokára költöztek, mivel a tátrai klíma nem kedvezett Wincenty szívbetegségének. Innen azonban nemsokára Toruńba költöztek, majd hamarosan visszatértek Dél-Lengyelországba. A krakkói főpályaudvar közelében, az ul. Radziwiłłowskán vettek házat. A későbbi költő Krakkóban kezdte az iskolát, és egész életében a város lakója maradt.
Lengyelország lerohanása után a nácik felszámolták a közoktatást. Az orsolyita nővérek gimnáziuma konspiratív órákat szervezett, így Szymborska 1941-ben leérettségizhetett. Saját háborús élményeiről soha nem írt, és nagyon keveset beszélt, de életrajzírói tragikus személyes veszteségekről szereztek tudomást. A háború és az emberi kegyetlenség általános tapasztalata pedig, mint látni fogjuk, egyik fontos témája lett a későbbiekben.
Lengyelországban a „felszabadító” Vörös Hadsereg nyomában haladtak az új rend propagandistái. Így lett Krakkóban irodalmi szerkesztő egy kommunista költő, Adam Włodek. Ő jelentette meg nyomtatásban Wisława Szymborska első versét. Három évvel később összeházasodtak, és beköltöztek az Írók Házába, amelyről Anna Świrszczyńska életrajzában már szó esett. Háborús élményeiket és szűkös körülményeiket az írók a humor eszközeivel igyekeztek oldani és ellensúlyozni. Włodekék például performansz-szerű esteket rendeztek a lakásukban, melyeken egy húszéves diák, Sławomir Mrożek is aktívan részt vett. De a költő limerick-gyártó szenvedélye is az Írók Házából eredt.
Szymborska beiratkozott a Jagelló Egyetem lengyel szakára, majd átjelentkezett szociológia szakra, de a sztálinizmus erősödésével az előadások olyan unalmassá váltak a számára, hogy inkább félbehagyta tanulmányait. Munkája úgyis volt már: a Życie Literackie folyóirat költői rovatának szerkesztője lett. Két verseskötete is megjelent, melyekben a szocrealizmus elveihez híven dicsérte Lenint vagy a Krakkó mellett épülő új gyárvárost, Nowa Hutát. Nézetei fokozatosan változtak. 1955-ben ő publikálta először Zbigniew Herbert és Miron Białoszewski verseit, akik a sztálinizmus ideje alatt a hallgatást választották. A szocrealista irányzattal végül 1957-ben kiadott kötetében (Wołanie do Yeti – Kiáltás Yetihez vagy A yeti szólítása) szakított egyértelműen. Ekkor jelent meg Temetés című verse is, melyet Rajk László újratemetése ihletett. Ez a műve és a kötet számos darabja is már magán viseli a későbbi Szymborska-versek legfőbb jegyeit: a sematikus gondolkodásból kizökkentő, szokatlan látásmódot és az iróniát. Következő kötetében (Sól – Só, 1962) a költő már egyértelműen lemondott a közösségi – társadalmi, politikai – eszmékről, a bárhová tartozásról a saját, megismételhetetlen út javára:
Hérakleitosz folyójában
én, egyedülálló hal, én, párjanincs hal (…)
bizonyos perceimben csöpp halakat írok (…)
(Hérakleitosz folyójában – Kerényi Grácia fordítása)
Politikai pálfordulásával egy időben magánéletében is változás történt: 1954-ben elvált Włodektől. Kapcsolatuk végét örökíti meg a szintén korán magyarra fordított Buffo c. vers. Baráti viszonyuk azonban ezután is megmaradt. 1962-ben sikerült elköltöznie a lelakott, penészes Írók Házából egy miniatűr, de összkomfortos lakásba a mai Królewska utcán. (Később máshol is lakott, de mindig ezen a környéken.) 1966-ban kilépett a Pártból. Emiatt megfosztották szerkesztői állásától, de a Życie Literackie-től nem kellett végleg távoznia: egy karcolatrovatot bíztak rá, melyet Lektury nadobowiązkowe (Kötelezőn túli olvasmányok) címmel vezetett, a rendszerváltás után pedig a Gazeta Wyborcza napilap hasábjain folytatott tovább. Közben néhány évente jelentek meg vékony, de a végletekig kidolgozott verseskötetei.
Ekkor sodródtak össze Kornel Filipowicz íróval. A kispróza nagymestere Szymborskához hasonló egyedül- és kívülálló volt. 1939-ben harcolt a német-lengyel háborúban, majd a konspirációban folytatta tevékenységét, amiért megjárta Gross-Rosen és Sachsenhausen koncentrációs táborait. Első felesége, a kor egyik legjelentősebb képzőművésze, Maria Jarema hosszú betegség után halt meg. Második házassága kezdettől fogva konfliktusos volt, vélhetően elsősorban fia születése miatt köttetett, és végig megmaradt távkapcsolatnak. Szymborskával sem költöztek össze, bár egymás közelében laktak; mindketten megőrizték élet- és munkaterüket. Együtt vettek részt a baráti-irodalmi, majd ellenzéki jelleget is öltő összejöveteleken, és rengeteget jártak a természetbe. Filipowicz ugyanis szenvedélyes horgász volt. Szymborska verseiben már korábban megjelent az emberitől eltérő lét vagy annak lehetősége mint olyan nézőpont, ahonnan saját emberi tulajdonságaink megkérdőjelezhetők; ezentúl azonban visszatérő témájává váltak az élőlények, az ember szűkebb vagy tágabb környezete, az egysejtűektől a csillagrendszerekig.
A hadiállapot bevezetése után Szymborska szakított a Szolidaritást élesen támadó Życie Literackie folyóirattal. 1983-ban a hatalom a Lengyel Írószövetséget is feloszlatta, majd ugyanilyen néven másik, lojális testületet hozott létre. Az ellenzékben maradó írók a cenzúrát megkerülve „beszélt folyóiratot” hoztak létre NaGłos címmel, vagyis találkozókat szerveztek, ahol felolvasták műveiket. Az első „lapszámot” Szymborska híres verse nyitotta meg:
Nincs züllesztőbb métely a gondolkodásnál.
Úgy burjánzik e hajlam, mint szélporozta gyom
a százszorszépeknek fenntartott ágyásokon.
(Hozzászólás a pornográfia kérdéséhez – Głos w sprawie pornografii, Csordás Gábor fordítása)
Következő kötete csak 1986-ban láthatott napvilágot. Ebben az évben halt meg volt férje és közeli barátja, Adam Włodek, később, 1990 elején pedig Konrad Filipowicz. Szymborska költészetében ettől kezdve egyre élesebben körvonalazódott a halál mint az életút vége, a nemlét mint a lét másik oldala (Negatív – Negatyw). Egyik leghíresebb verse, amelyben a maga csendes és nem-alanyi módján szól a pótolhatatlan veszteségről, a Macska az üres lakásban (Kot w pustym mieszkaniu).
1991-ben a költő Goethe-díjat, majd négy évvel később Herder-díjat kapott, ami fontos állomás volt nemzetközi elismertségének útján. A „stockholmi tragédia” után titkárt alkalmazott Michał Rusinek személyében, aki barátnője, Teresa Walas irodalomtörténész tanítványa volt. Az okos, udvarias, mégis határozott doktori hallgató rendkívül alkalmasnak bizonyult erre a szerepre – azonnal látta, hogy a költőnek mire van szüksége. A folyamatosan csengő telefon rémétől például úgy szabadította meg, hogy átvágta a kábelt. Hamarosan szinte közeli hozzátartozójává vált, a költő legjobb barátaihoz hasonlóan, akikre szintén mintegy választott családjaként tekintett.
A stockholmi díjátadó gálára Szymborska szintén Rusinekkel, Teresa Walassal, másik barátnőjével, Ewa Lipska költővel és amerikai angol fordítójával, Clare Cavanagh-val utazott el. Ő volt az a díjazott, aki elrontotta a szertartásos meghajlások sorrendjét. Egyszerű beszéde azonban sokakat elgondolkoztathatott. Arról szólt, hogy minden igazi költő, művész és tudós munkái a „nem tudom” felismeréséből erednek. „Mindenféle gonosztevők, diktátorok, fanatikusok és demagógok, akik csekély számú, teli torokkal hirdetett jelszó segítségével akarják magukhoz ragadni a hatalmat, szintén szeretik, amit csinálnak, és elmés buzgólkodásuk nem ismer határt. Rendben van, de ők »tudják«.” (Reiman Judit fordítása.)
A Nobel-díj után csak 2002-ben adott ki újabb kötetet, a Chwila (Pillanat) címűt. Ezután ismét néhány évente jelentek meg a soron következők: a Dwukropek: (Kettőspont:), a Tutaj (Itt), majd halála után a befejezetlen Wystarczy (Elég).
Wisława Szymborska türelemmel viselt betegség után álmában halt meg 2012-ben. Temetésén Ella Fitzgerald dala csendült fel, akinek a költő verset is szentelt (Ella w niebie – Ella a mennyben). Ezen a napon a krakkói Mária-templom trombitása is egy megzenésített és slágerré lett versét játszotta a szokásos hejnał után.
Az „eggyel korábbi” lengyel irodalmi Nobel-díjas, az emigrációban élő Czesław Miłosz Szymborska első angol fordítója volt. Személyesen viszont csak akkor ismerkedtek meg, miután már mindketten elnyerték a díjat. Az első találkozó tanúi szerint Szymborska a maga finom humorával felelgetett Miłosz világmegváltó mansplainingjére. Később többször felléptek együtt, majd Szymborska rendszeresen látogatta Krakkóban idősebb és egyre törődöttebb, látását is elveszítő pályatársát.
A másik legismertebb 20. századi intellektuális költő, Zbigniew Herbert debütje, mint említettük, Szymborskának volt köszönhető. Ennek ellenére akad, aki alakjukat és munkásságukat ellentétbe akarja hozni egymással. Az ilyen hangok szerint nem Szymborska, hanem Herbert „érdemelte volna” a Nobel-díjat. Ez az ítélet azonban nem irodalmi értékeken alapul, és az az érve is csak látszólagos, hogy Herbert a „komoly” költészetet képviseli. Valójában arról van szó, hogy a rendszerváltás után a két alkotó más-más közéleti tábor vonzáskörébe került. A fenti vélemények nem veszik figyelembe azt, amit sokáig csak valóban kevesen tudtak – hogy Herbert és Szymborska hosszú évekig nagyon közeli ismeretségben állt egymással. 2018-ban kiadott levelezésük árulja el, hogy a kezdeti munkakapcsolat idővel igazi elragadtatássá vált, bár egymásnak küldött írásaik és kollázsaik humoros hangvétele alapján nem dönthető el egyértelműen, mi az, ami szándékos túlzás volt, és mi az, ami valóban definiálta kapcsolatukat. Más forrásból azonban biztosan tudjuk, hogy Herbert legalábbis egyszer Szymborska lakásából telefonbetyárkodta végig a krakkói irodalmi köröket. Herbert párizsi tartózkodása után leveleik megritkultak, ráadásul a férfi megnősült, Szymborska pedig elköteleződött Filipowicz mellett, amire tréfásan utaltak is leveleikben. Kölcsönös tiszteleten alapuló barátságuk azonban még sokáig megmaradt. Hosszabb szünet után a nagybeteg Herbert távirattal gratulált Szymborskának a Nobel-díj elnyerése alkalmából. Fennmaradt a díjazott válasza is: „Zbyszek, Nagy Költő! Ha rajtam múlna, most Te szenvednél a beszédírással…”
A lét különböző formái
Hogyan olvassuk a Nobel-díjas költő szerény terjedelmű munkásságát? Először is, fogadjuk el, hogy a lengyel költészetben évszázadok óta fontos szerepet játszik az irónia, amely Szymborska talán legfontosabb eszköze. Másodszor: próbáljunk meg hozzászokni a szokatlan – mondhatni ex-centrikus –, vagy éppen folyamatosan váltakozó látásmódhoz. Harmadszor: ne hagyjuk, hogy a versek tettetett egyszerűsége kijátssza az óvatlanságunkat. Minden látszólag könnyen érthető mondat olvasásakor nézzünk a szavak mögé.
Mert ezek a versek valójában létkérdéseket, ontológiai problémákat érintenek. A megismerés töredékességéről, hiányairól írnak. Az ember már nem a világ középpontja, sőt: a világnak nincs is szüksége rá (Beszélgetés egy kővel – Rozmowa z kamieniem, Kilátás porszemmel – Widok z ziarnkiem piasku). A versek alanya mégis érdeklődéssel fordul a természet felé, még akkor is, ha tudja, hogy érdeklődése egyoldalú (A növények hallgatása – Milczenie roślin). Különös érdeklődéssel figyeli az egykor élt állatokat, így a likacsoshéjúakat, melyeknek maradványaiból az ember által csodált mészkősziklák keletkeztek (Otwornice – Likacsoshéjúak). De sosem volt „fantasztikus állatok” is szerepelnek egy versében, amelyben az ember is a természet részét képezi, hiszen az evolúció hozta létre a „tüneményesen Waterman-tollas-kezű emlős”-t, Szymborska kedvenc íróját (Thomas Mann, ford. Csordás Gábor). A magát a teremtés koronájának tartó, 19. századi tudományos-leíró hozzáállású ember azonban vagy nevetségessé válik ebben a költészetben (Szkielet jaszczura – Dinoszauruszcsontváz), vagy gyilkossá:
És csak mi kevesek, a megnyúzatlanok,
filézetlenek, tollukfosztatlanok,
agancsból, agyarból, tüskékből, pikkelyekből
s a leleményes fehérjék
egyéb remekeiből ki nem forgatott kedvenceitek
hozzuk meg álmodat, hatalmas úr,
mely ártatlanná tesz egy pillanatra.
(Koboldmaki – Tarsjusz, ford. Csordás Gábor)
Emberi viselkedéstan
Ontológiai elmélkedései nem akadályozták meg Szymborskát abban, hogy a hétköznapi emberi érzések, így a gyűlölet vagy a szerelem természetét is boncolgassa. Az emberi kapcsolatokról egész sor verse szól (Első szerelem – Pierwsza miłość, Boldog szerelem – Miłość szczęśliwa, Album, Perspektíva – Perspektywa, Válás – Rozwód stb.). Talán a legérdekesebb ilyen műve A Bábel tornyán (Wieża Babel). Egy férfi és egy nő dialógusából áll, akik groteszk módon beszélnek el egymás mellett.
Az emberek egymáshoz fűződő viszonyának szélsőséges megnyilvánulása a háború. Említettük, hogy a költő látszólag nem foglalkozott sokat a második világháborúval. Ezt azzal indokolta, hogy Różewicz és mások jobban megjelenítik a világégés tapasztalatát. Amikor mégis írt róla, általában a holokauszt témáját választotta, és talán ezek a legtragikusabb művei. Ilyen az Éhségtábor Jasło mellett, amely első magyarul megjelent verse volt: 1965-ben Kerényi Grácia fordította le, aki Auschwitzban tanult lengyelül. Egy későbbi, magyarul nem olvasható versében (W biały dzień – kb. Fényes nappal, de Szikrázó hóban-nak is fordíthatnánk) kortársának, Krzysztof Kamil Baczyńskinak állított emléket, vagyis inkább eljátszik a gondolattal, milyen lenne a költő, ha élne, ha elhibázta volna a varsói felkelés legelején a német mesterlövész. Ám a háború egyetemes tapasztalata számos más művének hátterében meghúzódik. Ilyen a sokkos állapotba került nő portréja a Vietnám-ban (Wietnam) vagy 2002-ben publikált verse, a Valamilyen emberek (Jacyś ludzie), amely a háborús menekültek sorsát mutatja be, bárhol, bármikor. De az emberek egymással szembeni kegyetlensége is örök (Kínvallatás – Tortury).
A szélsőséges cselekmények indítóokai is foglalkoztatták. Rámutat arra, mennyire felfoghatatlan, hogy az aranyos kisbabából milliók gyilkosa válik (Hitler első fényképe – Pierwsza fotografia Hitlera). Vagy egy merénylő pszichéjébe igyekszik belehelyezkedni (Terrorista, figyel – Terrorysta, on patrzy).
De ugyanez a szélsőséges lény, az ember az is, aki a művészeteket megalkotta. Szymborska nem szentel annyi figyelmet a műalkotásoknak, mint Zbigniew Herbert vagy Julia Hartwig. Idővel azonban egyre gyakrabban jelentek meg olyan versei, melyekben egy-egy közismert műtárgy vagy művész szerepel. A remekmű dicsérete nála szinte mindig párban jár az idő, a mulandóság kérdésével. Jó példa erre Emberek a hídon (Ludzie na moście) című költeménye, amely a világhírű japán mester, Hirosige egyik alkotását, az Edo száz nevezetes látképe albumból származó Hirtelen zápor a Sin-óhasi híd és Atake felett című metszetet választotta kiindulópontjául.
Párhuzamok, fordítások, utóélet
Wisława Szymborska költészete nem egyedülálló mutáció, a természet egyszeri szeszélye, mint versében a „Waterman-kezű emlős.” Az irodalmi „evolúció” több más, fel nem címkézhető egyéniséget is létrehozott Lengyelországban. Kortársa, Miron Białoszewski is teljességgel a maga útját járta, melyhez hasonlót hiába is keresnénk a korban. Az irodalomtörténészek néha egy korábbi nagy magányoshoz, Bolesław Leśmianhoz hasonlítják Szymborskát. Leśmian valóban szintén nagyon érzékeny volt a különböző létek és létlehetőségek kérdésére. A halállal is sokat foglalkozott, amely szintén ilyen lehetőségként, egyfajta más létformaként jelent meg nála. Az ő költészetét azonban fantasztikus alakok tömkelege népesíti be, Szymborskától pedig mi sem állt távolabb, mint a mítoszteremtés. És az erotika sem fűtötte úgy át a líráját, mint Leśmianét.
Több a hasonlóság, ha a huszadik század másik nagy magányosával, Kazimiera Iłłakowiczównával vetjük össze Szymborskát. A hosszú életű litván-lengyel költő szintén a korabeli „mainstreamtől” eltérő nézőpontból, távolságtartással és iróniával írt a világról. És szintén közel állt hozzá a természet. Különösen utolsó versei mutatnak rokonságot Szymborska műveivel; azt is mondhatnánk, hogy Szymborska bizonyos témákat ott folytatott, ahol Iłłakowiczówna abbahagyta őket. Emlékezhetünk arra, hogy „Iłła” munkásságát megannyi rejtett szál kapcsolja össze a magyar költészettel. És arra is, hogy korántsem volt véletlen, milyen magyar verseket fordított: azt választotta, ami igazán közel állt hozzá. Az sem lehetett véletlen, hogy Babitstól egyetlen verset ültetett át, A lírikus epilógját, amely a belülre bezártságot paradox módon kívülről, távolságtartással, sőt iróniával érzékelteti. Utolsó, életében megjelent verseskötetének élére, mintegy programversként Iłłakowiczówna egy Poezja (Költészet) című darabot helyezett, amelynek mondanivalója valahol mélyen rokon Babits első kötetét záró szonettjével. Öniróniája azonban még erősebb, hiszen csaknem hat évtizednyi versírás után jelenti ki:
Megenni-meginni nem lehet,
nem, nem szeretem a költészetet!
Egyre csak furdal vékony hegye,
terjed ragacsos pimpórétege,
kavicsüledékkel fenyeget, ágál…
Le nem ülepszik, hiába várnád! (…)
Ragad-tapad, mégsem áll össze,
ne is beszéljünk róla többet (…)
Ezt a verset úgy is értelmezhetjük, mint Babits művét – hogy maga a lírikus áll ambivalens viszonyban a versírással. De általánosságban is jelentheti, hogy a költészet zavaros, érthetetlen, akár fenyegető – és ránk van bízva, hogy ezt komolyan vagy ironikusan értelmezzük.
Szymborska Vannak, akik szeretik a költészetet (Niektórzy lubią poezję) című híres verse 1993-as kötetében látott napvilágot, vagyis szintén több évtizednyi versírás után. Mondanivalója meghökkentően rokon Iłłakowiczównáéval, még az evés-nem evés motívuma is szerepel benne. A „ne is beszéljünk róla többet”-tel rokon, hangsúlyozott „nem tudom”-ja néhány évvel később a stockholmi beszéd kulcskifejezésévé vált.
Szeretik –
de szeretik a húslevest is cérnametélttel (…)
A költészetet –
csak mi is az a költészet.
Nem egy ködös válasz született már erre a kérdésre.
Én meg nem tudom és nem tudom, és ebbe
kapaszkodom mentőkorlátként.
(Kellermann Viktória fordítása)
Szymborska költészete műfordításokban vált ismertté a világon. Látszólagos egyszerűsége azonban a fordítását ugyanúgy megnehezíti, mint az értelmezését. Francia tolmácsolójuk, Piotr Kamiński mondta, hogy ha engedjük magunkat rászedni, a kvázi szó szerinti fordításból „kifolyik” a versek tartalma, nem lesz meg bennük az, ami az eredetiben volt. De a túlbonyolítástól, túlköltéstől is óvakodni kell, és a műfordító saját személye sem nehezedhet rá a műre. Nem véletlen, hogy Miłosz első angol fordításai után két költő, Stanisław Barańczak és Clare Cavanagh szoros és alapos együttműködéséből születtek meg a kanonikus angol Szymborska-versváltozatok. A legújabb magyar kötet átültetői is keresztben kontrollszerkesztették egymás fordításait.
Kétszáznegyvennyolc „komoly” verse mellett Szymborska számtalan költői játék szerzője volt. A limerickek mellett barátaival saját paródia-műfajokat hoztak létre és tettek népszerűvé (lepieje, moskaliki). Szeretteinek szívesen küldött képeslap helyett saját készítésű kollázsokat, melyekre szintén a humor és a groteszk képzettársítások voltak jellemzők. De szívesen fotózkodott meghökkentő nevű helységnévtáblák mellett, és szenvedélyesen gyűjtötte a giccses-borzasztó mütyüröket, apró tárgyakat. Ezek a „művei” hosszú évekig szerepeltek Krakkóban egy kiállításon, jelenleg azonban nem tekinthetők meg.
Tomasz Stańko, a világhírű lengyel jazztrombitás egy alkalommal improvizációival színesítette Szymborska költői estjét. Ez a fellépése lett Wisława című albumának kiindulópontja. Az album bemutatóját a költő halálának első évfordulóján rendezték meg.
A költő végrendeletében rendelkezett arról, hogy vagyonából közhasznú szervezet jöjjön létre. Így alakult meg a Wisława Szymborska Alapítvány. Feladata a költő hagyatékának kezelése, a lengyel kultúra, irodalom és olvasási kultúra népszerűsítése, a tolerancia és a közéleti párbeszéd eszméjének támogatása. Az alapítvány évente ítéli oda a legjobb lengyel vagy lengyelre fordított verseskötetért járó Wisława Szymborska-díjat. Az Adam Włodek-díjat pedig a fiatal íróknak és irodalomkutatóknak adományozza.
A költő lakása irodalmi alkotóházként működik. Közterületet is elneveztek róla: a Wisława Szymborska parkot, amelyet Krakkó városa részvételi költségvetésből kezdett építeni 2022-ben, az ul. Karmelicka egykori parkolójából. A tervek szerint a költő születésének 100. évfordulójára készül el, és remélhetőleg valóban a lakosság érdekeit szolgálja majd. Névadója is ennek örülne igazán.
A legjobban viszont talán annak örülne, hogy egy 2016-ban felfedezett likacsoshéjú-fajt Cyrea szymborskának neveztek el.
Felhasznált irodalom
A növények hallgatása. Ford. Csordás Gábor, Kellermann Viktória, utószó: Csordás Gábor, vál. és szerk. Lesi Zoltán. Kalligram, Budapest, 2021.
Lengyel költők antológiája. Szerk. Bojtár Endre, Kerényi Grácia. Budapest, 1969, 435–440.
Költő és világ. [Wisława Szymborska stockholmi beszéde.] Ford. Reiman Judit. Magyar Lettre Internationale, 1997. tavasz (24. szám), 41–42.
Wisława Szymborska – Zbigniew Herbert: Jacyś złośliwi bogowie zakpili z nas okrutnie. Korespondencja 1955–1996. Opr. Ryszard Krynicki. Wyd. a5, Kraków, 2018.
Stanisław Balbus: Świat ze wszystkich stron świata. O Wisławie Szymborskiej. Wydawnictwo Literackie, Kraków, 1996.
Anna Bikont – Joanna Szczęsna: Pamiątkowe rupiecie. Biografia Wisławy Szymborskiej. Znak, Kraków, 2012.
Szymborska – Życiorys (a Wisława Szymborska Alapítvány honlapján közölt hivatalos életrajz) https://www.szymborska.org.pl/szymborska/zyciorys/
Justyna Sobolewska: Miron, Ilia, Kornel. Opowieść biograficzna o Kornelu Filipowiczu. Wyd. Iskry, Warszawa, 2020.
Eryk Ostrowski: Szymborska: „Odyseja kosmiczna”. WiR Partner, Kraków, 2006.
Mikołaj Gliński: Tłumacze Wisławy Szymborskiej o poetce. Culture.pl, 2012. február 2., https://culture.pl/pl/artykul/tlumacze-wislawy-szymborskiej-o-poetce
Vida Gergely: A lírikus epilógja: Konvencionalitás és irónia a korai Babitsnál. Új Forrás 38. évf. 5. sz. (2006. május) http://real-j.mtak.hu/1467/1/LITERATURA_1997.pdf