A Min dolgozol kérdésre egyszerre nehéz is és könnyű is válaszolni: hiszen egyrészt, ahogyan rendszerint, most is egyszerre több dologgal foglalkozom. Mindannyian ismerjük ezt: ritkán adatik meg, hogy valóban csak egyetlen munkára, feladatra összpontosíthatunk. Másrészt, ami engem illet, azt mondhatom, minden feladatom egyfelé mutat, ugyanannak a valaminek különböző nézeteit, szeleteit, rétegeit, mozaikdarabjait próbálom megérteni, megragadni ezen a héten is ugyanúgy, mint máskor. Tömören, elorozva és a mai viszonyokhoz alkalmazott terminushoz alakítva mesterem, Bojtár Endre mondatát: Közép-Európával foglalkozom. (Talán tudják/tudjátok: ez után jön a Bojtár-esszében az Esterházy által ismertté tett hasonlat az ütött-kopott, rozsdás fürdőkádban úszkáló halacskáról).
Annakidején e „hányaveti” kijelentésnek provokatív felhangja volt: Közép-Európával foglalkozni annyit tett: nem fogadom el Európa mesterséges kettéosztottságát, nem fogadom el a vasfüggönyt, hiszen mi nem Kelethez, hanem Európához (értsd: a Nyugathoz) tartozunk. Egy rövid ideig – vagy másfél évtizedig -- azután lehetett azt remélni, hogy ez így is lesz, és történelmünk zsákutcájából – a régió többi nemzetével egyetemben – lesz kifelé vezető út.
Az 1970-ben írt, és először 1971-ben az Új Symposionban, kötetben viszont csak 1983-ban megjelent A kelet-européer pontossága című esszé születése óta sok minden megváltozott, és nagyon sok minden nem. A rendszerváltás óta eltelt évtizedekben bebizonyosodott, hogy az, amit a hetvenes-nyolcvanas években gondoltunk Közép-Európa jövőjéről, politikailag időszerűtlenné vált: aktualitását vesztette mindaz, amit ábrándként, egy lehetséges jövő víziójaként vázoltak fel a régió jeles entellektüeljei – csak néhány nevet említve – Konrádtól, Michniktől, Kunderától Miłoszon, Danilo Kišen át Havelig vagy Rudolf Chmelig. Ez a vízió általánosítva, leegyszerűsítve a demokratikus Közép-Európa nemzeteinek békés egymás mellett élését mutatta fel eszményként – láttuk, látjuk, mi lett helyette: pusztító nacionalizmusok, háborúk és diktatúrák jobb esetben a demokrácia díszletei, rosszabb esetben romjai között. De sajnos, nem nagyon vagy csak kevéssé volt változás a régiótudat elterjedésében, szomszédaink kultúrájának megismerésében.
Tudom, vannak, akik szerint a régióval való foglalkozásnak ma már semmi értelme. Lehet, hogy mi, akik ma is Közép-Európával foglalkozunk, valami idejétmúlt tárgyra pazaroljuk az energiánkat? Szeretem azt gondolni, hogy nem így van. Ha megnézzük, mi minden teremtődött az elmúlt évtizedekben a Közép-Európa-tudat jegyében, hány, szomszédaink kultúráját és történelmét bemutató szépirodalmi mű, esszé, fordítás, szakmunka jelent meg, milyen kiadók, folyóiratok, műhelyek munkálkodtak azon, hogy jobban megismerjük egymás kulturális teljesítményeit itt a régióban, kiderül, hogy a közelmúlt kultúrtörténetének fontos szegmensét alkotják ezek a kulturális termékek, miközben társadalmi hatásuk elenyésző. Éppen ezért gondolom, hogy kulturális értelemben ma is éppúgy aktuális Közép-Európa önismereti programként, feladatként. És számomra most aktuális még egy szempontból: az a kérdés foglalkoztat, hogyan lehet a magyar kultúrát és történelmet nem ismerő külföldiek számára érthetően és érdekfeszítően elmesélni ennek a nyolcvanas évektől a kétezres évekig tartó regionális reneszánsznak a történetét, megmutatni jelentőségét, számolva azzal, hogy meg kell rajzolni azt a kulturális és történelmi hátteret, kontextust is, ami egy külföldi számára elengedhetetlen a megértéshez. Nagy öröm számomra, hogy részt vehetek a Bloomsbury Kiadó Literatures as World Literature könyvsorozatának a magyar irodalmat mint világirodalmat bemutató kötete munkálataiban. A projekt az Irodalomtudományi Intézet Elméleti Osztályán dolgozó kollégák szerkesztésében, hazai, határon túli és nyugati magyar irodalomtörténészek együttműködésében készül. Nagyszabású vállalkozás, amely az egyetemes komparatisztika és a nemzeti irodalomtörténet-írás elméleti megfontolásainak és módszertani következtetéseinek tapasztalatait egyaránt igyekszik hasznosítani. Az eddigi munkálatok során az egyik legfontosabb felismerés éppen a magyar irodalom regionális sajátosságainak tudatosítása volt.