Veres Erika beszámolója a Csontváry 170 budapesti és pécsi kiállításairól az Irodalmi Szemle-online-on jelent meg. Teljes terjedelemben az Irodalmi Szemle online felületén olvasható.
"A sárgája
Így láttam Csontváryt 2023-ban Budapesten és Pécsett
Álltam a sok apró festmény között az oszlopsorban, és nem győztem örvendezni, mennyi látvány, szín, mennyi kedves motívum gyűlt össze itt a századfordulóból! Arany keretekre illesztett gravírozott feliratok mint az odafigyelés tanújelei – régi kezek gondoskodása még régibb ecsetvonások továbbéléséért. Az apró látnivalókról, korai festményekről (Tövishúzó gébicsek; Castellamare di Stabia) nemsokára továbbsiklott a tekintetem, s azt hittem, a feketére meszelt kiállítóterem végében „A Színház” romjait látom. Pedig a Baalbek pirosa volt az, hússzínű pipacsmezők az égbolt azúr-türkiz-jég és mentolkék rétegei között. Kíváncsi lettem, de ahelyett, hogy gyorsan beléptem volna a „hatalmasok” légterébe, újra végigtapogattam a kisebbeket (Sétakocsizás újholdnál Athénban, Tavasznyílás Mosztárban) – már amennyire az előttem feltorlódott nénik gyöngysor-kordona engedte.
Ezután következett még jó pár fontos, számomra új alkotás. A Selmecbánya látképét ugyan ismertem már egy másolatról, de a Jajcei vízesést és a Nagy Tarpatak völgye a Tátrában című monumentális képet még nem. (Később, második Szépművészeti-látogatásomkor itt magyarázta egy nagymama az unokájának, hogy Csontváry az emberalakokat is szerette odafesteni a képre. „Nézd! Ott is! Látod azt a kalapos figurát a kép bal alsó sarkában?” – és a Nagy Tarpatak völgyét mutatta neki. A kislány igennel felelt. Amikor aztán arrébb mentek, legalább hárman-öten odaléptek, szemüvegben, a kép bal alsó sarkához – köztük voltam én is –, hogy megkeressék a kalapos bácsit. Szerintem egyikünk sem találta meg.)"