Ezen a héten kicsit hátralépek, hogy aztán legyen hová előrelépni. Az otthonomat és a műhelyemet hozom rendbe, mert a munkák folyamatosan születnek, szépen körém rendeződnek, miközben a tér csendben egyre szűkösebbé válik. Most jött el az a korszak, amikor helyet kell teremteni a következő kísérleteknek, az új alkotásoknak és a még meg sem született gondolatoknak.
A selejtezés azonban nem egyszerű logisztika, hanem döntések sora, és mindegyik döntés kicsit fáj. Mi az, ami valóban tovább élhet, és mi az, ami már csak kapaszkodás? Mi maradjon, és mi menjen? Néha úgy érzem, minden apró próbadarabhoz hozzátapadt egy „hátha”, mégis meg kell tanulnom elengedni azt, ami nem vált be, vagy ami már nem fontos. Célom, hogy az alkotás szabadon lélegezhessen, és ne a tér szabja meg a határait; a hely ne akadály legyen, hanem átjáró, ahol a mozdulatnak van íve, a gondolatnak útja, az inspiráció pedig nem ütközik falakba.
Ebben a rendrakásban valahogy benne van a legutóbbi kiállításom, a Parallaxis fonala is. Akkor Gaston Bachelard gondolatából indultam ki – miszerint a ház az első univerzum –, és most ezt viszem tovább, csak más anyagnyelven. Ugyanazt keresem: hogyan működik a kozmosz törvénye a mindennapi felületeken, miként válik a konyhaasztalból labor, a háztartási időből pedig csillagidő. A ház valójában a meleg, a leülepedések, a pára, az árnyékok és az illatok tere, egy olyan hely, ahol megtanulunk olvasni a világban.
Közben egyre inkább érzem, az egész csupán nézőpont kérdése: milyen szögből tekintünk ugyanarra a dologra, milyen távolságból olvassuk a jeleket. Amit hétköznapi tapasztalatként érzékelünk, sokszor csak ugyanannak a folyamatnak a tükre, amely a csillagokat és galaxisokat is alakítja, csupán más léptékben és időtávban.
Nagyon várom már, hogy hamarosan belekezdjünk a közös projektünkbe Pézman Andreával, amit októberben a somorjai At Home Galleryben szeretnénk bemutatni. Őszintén örülök az együttműködésnek, mert szeretek párban alkotni. Jó, amikor a gondolat nem egy irányba fut, hanem oda-vissza áramlik; amikor az egyikünk mondata a másiknál folytatódik, és mire visszaér, már tágabb lett tőle a világ. Ilyenkor nemcsak a munka halad, mi is tanulunk és növünk, a művészetek közötti határok pedig falak helyett átjárókká válnak. Közös projektünk olyan, a természetben is tisztító és regeneráló anyagokra épül, amelyek képesek megkötni, szűrni és átalakítani a környezetből származó szennyeződéseket. Olyan anyagokat szeretnénk vizsgálni, mint például a zeolit, az aktív szén vagy a magnetit: ezeket a „gyógyító” anyagokat a gyakorlatban is használják toxikus elemek eltávolítására a vízből, a levegőből és a talajból.
A jövőben vár rám Havran Kati Millió éves krátereket simogatsz című verseskötetének illusztrálása is. Ez egy nagyon izgalmas, érzéki szöveg, örülök, hogy én kísérhetem képekkel, és részese lehetek ennek a világnak. Többet egyelőre nem árulok el a készülő kötetről, annyi azonban biztos, hogy olyan szövegről van szó, amely még sokáig rezonál az emberben.
A kutatás közben most is megy tovább: a cementációs-oxidációs kísérleteimben a ciklikusság és a recikláció a kulcs. Az érdekel, hogyan lesz a bomlásból új rend, a maradékból új anyanyelv, a változásból pedig emlékezet. Hogyan alakul át valami úgy, hogy közben nem veszít az értékéből, csak más minőségbe lép. Valahogy erről szól ez a hetem: rendet tenni, helyet hagyni a következő átalakulásoknak, és közben kíváncsian nyitva hagyni mindent, ami még alakulni akar.
Kozmikus helyzet_részlet, fotófrottázs, Fresznel-lencse, 2025
Elektrokozmosz_részlet, Kirlian-fotó, fotogram, 2025
Albedo Domi_részlet, chemilumen
Elektrokozmosz, Kirlian-fotó, fotogram, 2025
Albedo Domi_részlet, chemilumen, 2025
Kronofotometria, szén alapú nyomat, 2025
Protoplanéta, frottázs, 2025
Materia Orbitans I., kefír, magnetit, 2025
Kozmikus helyzet, fotófrottázs, Fresznel-lencse, 2025