Száz Pál Kis-keleti daemonologia 7. – Picollus című írása az Új Szó kulturális mellékletében, a Szalonban jelent meg. Teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"A modernitás felismerte, hogy a démonok, az ördögök az előző vallás istenei voltak. Azzal már a korai bibliakritika tisztában volt, hogy az Ószövetség démonai konkurens istennevek: Beliál mögött az ókánaáni Baál neve rejlik. Micsoda baálványimádás! Lilith mezopotámiai istennő, Belphegor asszír isten, Asmódeus perzsa jövevény, Leviathán egy ugariti szörny vagy a sumér őskígyó, Behemót pedig az egyiptomi szent Ápisz bika kultuszára emlékeztet. Margaret Murry és mások amellett érveltek, hogy az európai boszorkányhiedelmek a régi pogány hitvilág egyházi propagandától befeketített, tűzzel-vassal megnyomorgatott csenevész továbbélései a néhai kultuszoknak. Elég csupán a patásra gondolnunk.
Az első modern, az enciklopédikus tudományosságnak eleget tevő démonológia Jacques Collin de Plancy Dictionnaire infernalja. Van e szótárban azonban olyan név is, amellyel nem találkozunk sem a bibliai, sem az antik kútfőkben, de a klasszikus démonológiákban sem.
Picollus az ősi poroszok által tisztelt démon, akinek a halott fejével áldoztak. A szócikkből az derül ki, hogy Picollus az ember utolsó napjaiban jelenik meg, előre jelezve ezzel a végét. Ha megjelenik, meg kell engesztelni a démont, mert újra visszatér. Ha harmadszor is megjelent, már csupán emberi vérrel lehetett megbékíteni.
Hogy honnét szedi az értesüléseit De Plancy? Ezúttal nem a démonológiai szakirodalomból, hanem a Simon Grunau által az 1520-as években írt Porosz krónikából. Ebben szerepel a régi poroszok halálistene, aki éjjelente kísérteni kezdett, ha valaki a hozzátartozója halála után nem áldozott neki méltóan. Az emberi vér általi megbékítést a pap végezte, aki megvágta az illetékes karját a kultuszhelyen. Ha a szent tölgyfa zúgni kezdett, az Patollo elégedettségét jelentette. Kopasz, ősz szakállú öregemberként ábrázolták holtsápadt arccal, semmibe révedő tekintettel. A szerző máshol megjegyzi, hogy nemcsak ember-, tehén- és lókoponyát áldoztak neki, de a pogány poroszok a tiszteletére tartogatták otthonaikban az elhunytjaik koponyáját. Gurnau ugyan becses és párját ritkító forrás a régen eltűnt porosz pogány szokásokat illetően, de a tudósok között felemás a megítélése.
A pogány porosz törzsek megtérítése még az első ezredforduló előtt Szent Adalbert fejébe került."