Többnyire a napi, aktuális történések mozgatnak: nem én irányítom az eseményeket, hanem azok sodornak magukkal. Időnként megrázó témákról kell írnom – most például a szlovákiai magyar polgárőrség vezetőjével vitatjuk, mennyire koordináltan, vagy éppen mennyire koordinálatlanul zajlik egy eltűnt fiatalember keresése. Gyakran előfordul, hogy a néhány napja megkezdett témákat a következő hét elején is folytatjuk. Az érsekújvári kórház fejlesztéseiről, újdonságairól hamarosan ismét beszámolok, remek szóvivője van az intézménynek, jó vele együttműködni. A jövő hét több izgalmas eseményt és örömteli munkát is tartogat. Ilyen például egy baráti összejövetel a régiós kollégáimmal az Új Szó napilapból, amelyet kifejezetten várok. Sikerült időpontot egyeztetnem egy édesanyával is, aki rendkívüli elszántsággal, gyógykezelésre szoruló gyermekei gondozása mellett hozott létre és működtet egy magánintézményt hasonló sorsú családok gyermekeinek. Szerencsésnek érzem magam, mert munkám egy részét olyan riportok alkotják, amelyek segítő és közvetítő szándékkal készülnek. Nem egyszer tapasztaltam meg a sajtó erejét, amikor a segíteni akarók és a támogatásra szorulók megtalálták egymást.
Nemrég jelent meg – a 2019-es Futónapló után – második kötetem, a Hajónapló, és örömmel fogadom az olvasói visszajelzéseket. Érsekújvárban és a Vág menti Szímőn már az ünnepek előtt lezajlottak a könyvbemutatók, és újabbakat is tervezünk; egy konkrét időpontom már van tavaszra. Ma is kint jártunk a vízen: a kis motorcsónakot ugyan hó borította, a hőmérséklet is alig emelkedett fagypont fölé, mégis nagy élmény volt siklani a vízen a két befogadott kutyával együtt. Vadkacsák és törpegémek szálltak el felettünk. Szeretném, ha az idei évben még jobban össze tudnám hangolni a mindennapi teendőket a rendszeres vízre szállásokkal.
Úgy érzem, egy komoly feladattal még tartozom édesapámnak. Halála után az egyik szekrény tetején találtam meg azt a kazettát, amelyen alig tizennégy évesen apai nagymamámat kérdeztem a csehországi deportálás részleteiről. Apám testvérei még élnek, és úgy érzem, nyolcvanon túl is értékes adatokkal egészíthetnék ki a hanganyagot saját gyermekkori emlékeikkel. Így válhatna teljessé az a történet, amelyet elsősorban két felnőtt gyermekemnek szeretnék megírni.
Ha mindezek mellett még marad némi időm esténként, Martin M. Šimečka legújabb könyve után Umberto Eco Ellenséget alkotni című művét szeretném elolvasni. A könyv arról szól, hogy önmaga meghatározásához minden társadalomnak – és minden egyénnek – szüksége van egy „ellenségre”, akitől különbözhet. Ezt igazolták a náci és fasiszta típusú rasszista rendszerek is, amikor tűrhetetlen faji érveléssel konstruáltak maguknak rettenetes ellenségképet. Ott van a munkaasztalomon Ján Markoš könyve is, amely az emberség kereséséről szól a média, a technológia és a tudomány korában.
Az új esztendőben jó egészséget és töretlen alkotókedvet kívánok a Bázis minden tagjának – és legalább napi negyvennyolc órát saját magamnak. Akkor talán mindent győznék.
