Penge. Csehy Zoltán kritikája Török Ábel A harmadik ég című regényéről az Új Szó kulturális mellékletében, a Szalonban jelent meg. Teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
„A világnak rengeteg vége van” – kezdődik Török Ábel északi „végeken” játszódó regénye. A határok nemcsak földrajzi értelemben mosódnak el, a belső világok keletkezésének, átalakulásának és megszűnésének is van dinamikája. „A nézésük is a világ egyik vége volt” – írja például a szerző a szerelmesek elválásakor.
A mesevilág és az egyetlen lehetségesnek látszó világból való kitaszítottság érzése legalább annyira fontos, mint például a szerelem egyre táguló univerzumának otthonossá tétele vagy az elmesélt történetek világának tágassága. A regény egy északi faluközösség költői pszichoföldrajzával indul, mintha egy különleges idillbe csöppennénk, egy északi Longosz északi Daphnisz és Khloéjába, a csendes, igénytelen, vegetatív és bölcs boldogság országába, hogy aztán annál nyilvánvalóbbá váljanak az áthághatatlan határok. Ráadásul a terepet folytonosan belepi a konkrét és metaforikus hó, mely alatt nem látszanak sem a valós, sem a metaforikus terek konkrét határai. A bizarr módon az antik idillköltészetre emlékeztető tónus fokozatosan zenei, epikus narrációra vált.
A dermesztő tél is lehet idilli, a télnek is megvan az eposza, a hősök pedig állandó jelzőket igényelhetnek. Az érzelmesség mindig időben fagy meg, hogy tavaszra kiolvadjon.
A szöveg hol tömbökké fagy össze, hol foltokban jelenik meg, hol olvadni kezd és egyre hagyományosabb tagolást kap. Kiemelt szavak (pl. a farkas vagy a katla szó) szabályos jeges foltot alkotnak. Minden mozgásban van, mégis minden szólam tapad, ülepszik, rétegződik, akár a hó. A kisbetűvel írt nevek is belevesznek a tájba, a fehérbe, jelzők tapadnak hozzájuk, akár hógolyóhoz a hó.
Török Ábel hangja költőien szép, a regény mágikus hangulata feledhetetlen, kissé gordonkázó, kissé talán Fosse-szerű, de összességében véve nagyon eredeti és kiérlelt. Ha az idillikus vagy festői jeleneteket, leírásokat tiszta hófelületként látjuk, a hatalmas, megnyugtató fehérség a szennyeződéseket (a vér színét, a bántalmazás gyötrelmeit, a tragikumot, a meggyújtott tüzek helyét) még erőteljesebben emeli ki.
A természetközeliség léthelyzet, az összehangolódás létfunkció. Fontos szerepet játszik a hagyományhoz, a hagyományos maszkulinitáshoz való viszony, a motívumok koherenciája és körforgása, de a szerelem varázslata is. Dómar és Katla szerelme kerül a középpontba, melyet foganása pillanatától kezdve látunk kettejük haláláig. Dómar heroikus farkaskalandja belefér a normába (a farkas később is meghatározó jelentőségű állatként jelenik majd meg, sőt a farkaslét és az emberlét Dómarban össze is ér), de furulyajátéka és mesemondása már az apai világképtől idegen: ezt a konfliktusos idegenséget finomlélektani magyarázat kíséri. A bántalmazó, fazekas apa nem tud fazekast formálni a fiából, de a saját képére sem tudja gyúrni: úgy érzi, „árulót” nevelt. Ez az „árulás” egyszerre lázadás, felnőtté válás és hagyománytörés, egyszerre az atyai funkció és létmód kritikája és zsákutcája, mely túlzó életcsődként jelenik meg és az apa kudarctörténetét démonizálja. De még ez az egyre fokozódó szörnyeteglét is bámulatos szépségű nyugvópontra jut. Az elkergetett gonosz visszatér élete remekműveivel egy zsákban, de ezekre már senki sem kíváncsi. A Katla rajzaiból kiolvasható közös történet számít, az „aktuális” remekmű."
