Penge. Csehy Zoltán kritikája Bánki Éva Útfél című verseskötetéről az Új Szó kulturális mellékletében, a Szalonban jelent meg. Teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"Bánki Évát elsősorban prózaíróként ismerjük. Nemrég azonban Útfél címmel egy újabb, jellegzetes hangú verskötettel jelentkezett. A kötet már a címében is utalni látszik az életközépi válságra (a tükörpozícióba kerülő félútra), de az úton-útfélen fordulatra is, mely az univerzális jelenlétre céloz, noha ez a jelenlét mindig csonka vagy részleges, ahogy azt maga a megfelezett nyelvi fordulat is jelzi.
Jelen vagyunk-e eléggé a saját életünkben? Hogyan hangolódjunk rá a képzelet és a létezés tengerének ritmusaira, viharaira, színeire? „Csak az létezik, amit megszámolhatunk” – jelenti ki a Számok című vers beszélője, hogy aztán elbizonytalanodhasson a számoló megszámolhatóságán: „hány ember vagyok én?”. A számolás, a számbavétel és a számadás könyveként is olvasható ez az erős asszociativitással átitatott, mégis rendkívül dísztelen, közvetlen nyelven megszólaló kötet. „Egyetlen írásjelbe belefér az összes” – állítja egy újabb magabiztos vers. De vajon melyikbe? Melyik az a „szent betű”, az a meghatározhatatlan, de létében megkérdőjelezhetetlen jel, amelyre ez az állítás igaz?
A fiúk helyett hajókat szülő asszony mitikus elvágyódása, tengervágya jól mutatja azt az egzisztenciális rabságot, sorsba vetettséget, melyből csak a fantáziában önérvényt szerző termékenység tudata szabadíthatja ki a versben megszólaltatott nőt.
„Tizenöt éve rabolni akartam / a játszótérről egy gyereket. Gondoltam, pár órára / hazaviszem, utána pedig megölöm magam, ha nekem úgysem lehet” – olvasható az Utószó helyett című versben, mely a termékenységmetaforát egy dermesztően személyes jelenethez köti.
A létezés konkrétabb koordinátái helyett a költő a tengeren innen és tengeren túl meghatározásokat használja, ráadásul a tengert uraló szél mágikus erejét is felnagyítja. Odüsszeuszi útra indul minden létező, s mintha belső iránytűje lenne, mindenki a maga kis szigetére vágyik vissza, s ha nem talál oda, képzel magának új és új szigetotthonokat. A szigettenger igézete folyamatosan felbukkan: „Hány köhintésre, hány lábfájásra van innen Görögország?” Taormina romjai közé tévedni nem archeológiai játék, mert Taormina maga a seb, a betegség, a roncsolódás tere is. A táj eleven testté lesz, és ez a táj beteg, sérült és problematikus, átláthatatlan, ráadásul a kontrollt is elveszítettük. A kötet narrátorának vágyiránytűje folyamatosan délre mutat észak helyett: ez a vágyott dél az egyetlen hiteles viszonypont, ehhez képest alakul át a tájékozódás teljes rendszere.
Egy másik tájékozódási pont a transzcendencia keresése, hiszen minduntalan „szenteskedik az idő”, hogy elhozza, hirdesse a kirobbanó tavaszt, a feltámadást, hogy a ritualizált körforgás esélyéből mi se maradjunk ki. „Új szelek tanulják a világot”, hajózni is másként kell, a tenger felszíne is más és más mintázatokat rajzol ki. Mihelyt a test elveszti fiziológiai bizonyosságát, megbetegszik, kórházba kerül, kiszolgáltatottá válik, és egyre több funkcióját adja át a léleknek és az emlékező képzeletnek. Míg „nő a kamaszkor a gyerekekben”, az anyákban megnő a betegség és az elmúlás, vagy belekövül egy nehezen megőrizhető és fenntartható szerep."
