Nemes Z. Márió Az elme paradicsomi állapota című kritikája Giorgio Agamben: Studiolo (Fordította: Darida Veronika, Kijárat Kiadó, 2022) című kötetéről a Műútban jelent meg, ahol teljes terjedelemben olvasható.
"Amikor elkezdtem képzőművészeti kritikákat írni, még nem voltak megfelelő felbontású képrögzítő eszközzel rendelkező mobiltelefonok, legalábbis én nem bírtam hasonlóval. Ennek abból a szempontból volt jelentősége, hogy mivel sok esetben a kurátoroktól sem tudtam elkérni a fotófelvételeket, teljesen egyedül maradtam a mű egyedisége (hely és pillanat összefüggése) és a megírandó szöveg között felnyíló hasadékban. Ilyenkor csak saját tekintetem „kiélesítésére” hagyatkozhattam, amely nemcsak az esztétikai tapasztalatot, hanem az utólagos írásaktust is elektrifikálta, hiszen a mű távolságát nem lehetett a sokszorosítás eszközeivel semlegesíteni. A nyelv, a tekintet és az emlékezet tehát egymást provokálva hozták létre azt a megfeszítettséget, amely jobb esetben képes volt, ha nem is megjeleníteni, de legalább értelmezetté tenni egy kiállítás lenyomatát. Vagyis az írás, kritika, kommentár sosincs szinkronban a képzőművészeti alkotással, de ez a megkésettség és „kint” rekedtség segíteni is tud abban, hogy felmutassuk az esztétikai tapasztalat inherens negativitását, miszerint befogadóként eleve nem lehetünk jelen idejűek, nem birtokolhatjuk (el) azt az időt, amely a mű kimeríthetetlen idegenségének záloga.
Aztán jöttek az okostelefonok. Amikor a Mozgástér című új William Gibson-regény 2136-ban játszódó történetszálában Wilf Netherton egy emberszabású robot sajátos erényét szeretné hangsúlyozni, akkor annak „zéró konnektivitására”, vagyis felejteni tudására utal. Poszthumán hétköznapjainkban minden „okos” tárgy bármire emlékezhet, vagyis a konnektív vizuális memória kapacitása hirtelen kimeríthetetlennek tűnik, ugyanakkor ez a memória ki van szervezve az emberi szubjektumból. Múzeumokban és kiállításokon járva én is mindent lefotózok, de ez a technológiai rögzítés együtt jár egy törlési aktussal is, amely „természetes” látásom, vagyis a hely és a pillanat összefüggései iránti érzékenységem radikális meggyengülését vonja maga után. Hiába próbálom újra kiélesíteni a tekintetem, a korlátlan hozzáférhetőség totális transzparenciája digitális vaksághoz vezet, legalábbis egyfajta „defókuszáltsághoz”, amely a nem-egyidejűség megfeszítettségét a végtelenített jelen tompultságára cseréli fel."