„A lét dadog”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Vannak helyek. Vannak események, és van, aki ezeket a pontokat összeköti, összekötheti. Másként elképzelhetetlen lenne. És ez adja meg a lehetőségét a mai napnak is.
Annak, hogy találkozhatunk, hogy beszélhetünk egy kilencven éve történt eseményről, amely a mai napot súlyozottan ünneppé avatta.
Nyomatékkal, hisz egyrészt József Attila születésnapja van, amely egyébként 1964 óta a magyar költészet napja is. Másrészt Lillafüreden vagyunk, ahol a költő egyik nagy verse, az Óda íródott 1933-ban. Tudjuk már szinte címszavakként a keletkezését: Palotaszálló, IGE írótalálkozó, Marton Márta, csillámló sziklafalon, június 12.… Folytathatnánk.
Folytatni lehet. Megállni lehet. Kell is. Lehet esélyt adni a napnak és a költészetnek. Ahogy a verset is szabad megszakítani, kiemelni, újrakezdeni, bejárni, akár egy tájat, egy testet, annak belső szerveit, szerkezetét.
Itt állunk. Beszélni nehéz a versről, a költészetről. Állítólag a verset olvasni és/vagy mondani kell. Így hát:
„Szoktatom szívemet a csendhez.”
Az Óda valahol arról ad hírt nekünk, hogy a másik hiányának az elbeszélhetősége, leírása a másik érzékletes megjelenítése csak a természet iktatásával, hozzáadásával történhet, alakulhat. Ahogy a másik hiánya, az emlékezésnek, a felidézésnek gesztusában. A vers hangulata: csendes, idilli, nyugodt. Magasztos, érzelmi tárgyú és lelkesült.
„Itt ülök csillámló sziklafalon,
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.”
Az Óda kezdősorai a kontemplációt helyezik hangsúlyos fókuszba, a szemlélődésnek pedig nemcsak a vizuális aspektusokból kibontakozó táj, hanem maga a tájba illeszkedő alany is tárgya, része lesz.
„szoktatom szívemet a csendhez”
„a fej lehajlik és lecsüng / a kéz”
Az Óda első versszakának második felében a testrészek, korpuszok önálló működésük révén a természettel való kölcsönhatásukban kerülnek elő: a sorok a test (nyugalmi) működését a természet állapotával szembesítik, miközben a szubjektum és az objektum közötti harmónia megteremtődéséről tájékoztatnak. Emellett, a kontempláció már az első sorokban a múltba tekintéssel bővül, összefonódik az emlékezés bergsoni fogalmával:
„idesereglik, ami tovatűnt”
Az emlékezés pillanatában sűrűsödik, halmozódik fel a megélt, elmúlt idő, amelynek folytonossága, szubjektív jellege, Bergsonnál épp a térbeliséghez kötődő minőségként van jelen.
Vagyis, már az első versszak is jelzi, hogy a továbbiakban a szöveg korántsem egyedül a romantika természetkultuszát teremti újra, hanem bevezet egy alternatív megszólalást, mind a tájról, mind pedig a testről, a szerelemről és az időről.
„Az úton senki, senki”
Az ember nélküli, mozdulatlan, élettelen táj kiindulópontja annak a folyamatnak, amely a második versszaktól kezdődően a másik test megjelenítésében felismerhető.
„Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.”
Az Óda nagysága, összetettsége abból adódik, hogy mindaz, ami a vers tematikus szintjén megjelenik, az retorikailag is megvalósul. A második versszaktól kezdődően az antropomorfizmus, illetve a harmadik versszakban az aposztrophé alakzata olyan narratív állapotokat teremt, amelyekben az én és a te (az elgondolt és a megszólított másik), valamint a kettőjük között létesülő/fennálló viszony is folyton újraértelmeződik, újradefiniálódik.
Míg a megszólalás körülményeinek rögzítése az én és a természet harmonikus működését sejteti, addig a második versszakban megjelenik a természetbe írt másik alakja: a táj látványa, amely a beszélő elé tárul, mintegy felidézi, összekapcsolja a Kedves tulajdonságait.
Így például a fény, az árnyék, a légmozgás, a domborzat, a tárgyak elkülönülése egyaránt alárendelődik egy olyan megjegyzésnek, amely a látványban felszámolja a táj és a másik elkülöníthetőségét. Ilyen értelemben tematikusan, a test érzéki oldalát plasztikussá alakító retorikai eljárással teremti, alkotja meg a te figuráját.
„Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.”
Az Óda hangja a szerelmi tematika mögött ugyanúgy a mikro- és a makrokozmosz rendjét, sőt a rendszerét is igyekszik meghatározni, rögzíteni, igazolni, mint a harmincas évek nem szerelmi témájú, tárgyú hosszabb gondolati költeményei.
A női test mint fiziológiai hálózatok termékeny rendszere, párhuzamba állítható a természet önszerveződésével, valamint a gyárak mesterséges rendjével egyaránt. Mindez a motívumok szintjén is érzékelhető: a vérkörök leírása és a rózsa egyaránt a vörös színt idézik, amely az ikonográfiában a termékenység szimbóluma:
„Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.”
Az ötödik rész váltás, kiegészítés, módosítás. A rend utáni igény megjelenése és a törvénybe vetett hit igénye jelenik meg kétségbeesetten. A lét dadog. Zavarban van. Vagyunk. Hogy dadoghatunk róla. Hogy közvetíthetünk vele. Hogy hallgathatunk el.
Lehet a lét dadogása maga a költészet. Az elmondhatatlan dolgok dekódoló rácsa. Mindenesetre helye és napja van.
József Attilának, a költészetnek, az íróinak, az olvasóinak, Lillafürednek és természetesen Önöknek.
Köszönöm a figyelmet!
(Elhangzott 2023. április 11-én, Lillafüreden. A szövegben szó szerinti és szabad utalások szerepelnek Szabolcsi Miklós, Tverdota György, Németh G. Béla, Nagy Csilla és Henri Bergson műveire vonatkozóan.)
Fotó: Papp Dénes