„Svédország kulturális és irodalmi közege állandóan sandán néz Norvégiára, és irigyli a sikeres szerzőiket és a nagylelkű támogatási rendszereiket. De vajon mennyire van jól a norvég kultúra? Katja Palo[1] Bergenbe utazott, hogy kiderítse, valójában milyen fényűző életet élnek az ország kulturális munkásai.”
Tudjuk mindannyian, hogy magyar szerzőnek lenni nemhogy nem könnyű, kifejezetten vészes is. Egyrészt a szűkös és ideológiai alapú állami támogatásnak kiszolgáltatott író/költő nem jut publikálási lehetőséghez (lásd döglődő könyvkiadás, folyóiratkiadás, centralizált könyvterjesztés), másrészt jelentősen alulfizetett (ha egyáltalán kap a megjelenésekért tiszteletdíjat, hiszen sok folyóiratnak nincs lehetősége a fizetésre). Arról nem beszélve, hogy az érdekképviselet nincs megoldva, mert az egyik írószövetség ideológiailag vezérelt, a másik pedig az anyagilag lehetetlen helyzetben nem képes valódi érdekképviseletet biztosítani. A könyvbemutatókon, fesztiválokon a szerzők vagy nagyon keveset, vagy megint semmit nem kapnak a fellépésekért. A jogdíjak pedig sajnos olyan nevetségesen alacsonyak, hogy kezdő vagy közepesen ismert íróknak nem éri meg az adminisztrációt sem. Ennek ellenére a munka jellege miatt nincs lehetőség nem írni, ugye? A költségek azonban nem tűnnek el: kell egy számítógép, azon egy szövegszerkesztő program (éves licencdíjjal mondjuk), kell internetelőfizetés, vannak rezsidíjak, el kell utazni eseményekre (sokszor költségtérítés nélkül) lehetőleg kulturáltan felöltözve, és időnként enni sem árt. A magyarul író, de nem Magyarországon élő szerzőknek a kiadásai még nagyobbak, arról nem is beszélve, hogy sokkal korlátozottabb az irodalmi jelenlét számukra. Az olvasók pedig lassan eltűnnek. Egyrészt az olvasási szokások megváltozása, a digitalizáció miatt, de a bérekhez képest magas könyvárak (Magyarországon 5% áfa, Svédországban 6%, de Norvégiában 0%, vagyis adómentes!) is hozzájárulnak ehhez.
Katja Palo cikke a Göteborgs Postenben a norvég és a svéd irodalmi-kulturális rendszerek közötti különbségeket vizsgálja, különös tekintettel az állami támogatások szerepére, az írók megélhetési lehetőségeire és a kulturális infrastruktúrára. Kiindulópontja az a Svédországban gyakran visszatérő irigység, amellyel a norvég kulturális modellt szemlélik: az úgynevezett olajpénzekkel megtámogatott, bőkezű finanszírozás és a nemzetközileg sikeres szerzők (például Jon Fosse, Karl Ove Knausgård vagy Vigdis Hjorth) látszólag ideális környezetet sugallnak.
A számok valóban jelentős különbséget mutatnak. Norvégiában a kultúra aránya az állami költségvetésben magasabb (0,82%), és abszolút értékben is jóval több pénz jut rá (kb. 25,6 milliárd svéd korona, ami körülbelül 900 milliárd magyar forint[2]), miközben az ország lakossága kisebb. Svédországban ezzel szemben a kulturális kiadások aránya történelmi mélyponton van (0,62%), és az irodalmi szektor támogatásai csökkentek a jelenlegi svéd kormány[3] intézkedései nyomán.
A norvég rendszer egyik kulcseleme az erős intézményi háttér: számos irodalmi fesztivál, jól felszerelt irodalmi házak (például a cikk említi a bergeni, államilag támogatott Litteraturhus nevű intézményt, ahol több különböző színpad, könyvesbolt és bár is található, vagyis teljes infrastruktúra mondjuk egy irodalmi fesztivál megrendezésére), valamint állami és alapítványi támogatások. Emellett fontos strukturális különbség az úgynevezett normaszerződés, amely egységes jogdíjakat biztosít minden szerzőnek, függetlenül attól, hogy az adott szerző mennyire ismert és befutott, valamint az állami könyvfelvásárlási rendszer, amely garantált bevételt nyújt az íróknak és csökkenti a kiadók kockázatát. A fizikai könyvek áfamentessége és a szabályozott könyvpiac szintén stabilizáló tényezők.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a norvég írók jól élnek. A cikkben megszólaló szerzők (Henning Bergsvåg, Sandra Lillebø) szerint a támogatások nélkül sokan nem tudnának az irodalomból megélni, de még ezekkel együtt is alacsony a jövedelmük. A legtöbben több lábon állnak: tanítanak, fellépnek, irodalmi eseményeket szerveznek. A „fesztivalizáció” – vagyis az irodalmi élet eseményközpontúvá válása – egyszerre jelent lehetőséget és problémát: növeli a jelenlétet és a bevételt, de eltolja a hangsúlyt az olvasásról a performativitás felé.
A kritikus hangok szerint a norvég rendszernek árnyoldalai is vannak. Az alacsony publikációs küszöb miatt sok középszerű mű jelenik meg, és a támogatási struktúra nem feltétlenül biztosít hosszú távú megélhetést. Különösen nehéz helyzetben van az úgynevezett középréteg: azok az írók, akik kritikai sikereket érnek el, de nem válnak bestsellerszerzőkké. Számukra az eladások csökkenése komoly probléma.
A cikk hangsúlyozza, hogy bár a támogatási rendszerek kulcsszerepet játszanak az irodalmi élet fenntartásában és a nemzetközi sikerek megalapozásában, önmagukban nem elegendők. A norvég szerzők is küzdenek az olvasás visszaszorulásával, a digitális médiatér dominanciájával és az irodalom csökkenő társadalmi presztízsével. Emellett politikai nyomás is érzékelhető a kulturális finanszírozás csökkentésére és privatizálására.
Összességében a norvég modell valóban stabilabb és bőkezűbb a svédnél, írja Katja Palo, különösen intézményi és finanszírozási szinten. Ugyanakkor a különbség nem olyan egyértelmű az írók mindennapi életében: Norvégiában sem lehet könnyen megélni az irodalomból, és számos strukturális probléma – például az olvasási válság vagy a középréteg nehézségei – mindkét országban hasonlóan jelentkezik. A külső szemlélő számára ideálisnak tűnő rendszer tehát közelebbről nézve jóval összetettebb és ellentmondásosabb.
A skandináv modellhez képest viszont a magyar fényévekkel el van maradva. A jelenlegi körülmények között egy szerzőnek álmodnia sem szabad arról, hogy az írásművészetből éljen meg, még a sikeresnek mondható íróknak sem. Ezért más, gyakran nem is kulturális és kreatív munkát kell vállalnia, ez sokszor időszakos, ideiglenes, ami egyrészt fizikailag-lelkileg kimerítő, másrészt megeszi az időt, és lehetetlenné teszi nemhogy az alkotást, de még az ihletettség állapotába való kerülést is.
Innen nézve az is teljességgel lehetetlennek látszik, hogy a magyar irodalom nemzetközi térbe lépjen. A fordítás és annak finanszírozása, a nemzetközi promóció (ritka kivételtől eltekintve) intézményrendszere is hatalmas hiányosságokkal küzd, illetve részben teljesen hiányzik. Ezért az a tény, hogy az utóbbi időben két magyar író is Nobel-díjat kapott, szinte rendkívülinek, de legalább is hatalmas, és leginkább egyéni teljesítménynek tűnik.
A Göteborgs Posten teljes cikke svédül itt olvasható Olajpénzek és zsíros támogatások címmel.
Szeles Judit tagja a Bázis Egyesületnek, a Szépírók Társaságának és a Författarförbundetnek, a svéd írószövetségnek.
[1] Katja Palo a Göteborgs Posten Kultúra rovatának írója és kritikusa.
[2] Ez arányaiban négyszer annyi, mint Magyarországon, ahol az éves állami kulturális költségvetés ennek az összegnek a fele volt 2025-ben, és a lakosság pedig kétszer annyi.
[3] Jobboldali.