Megkezdődött a Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások 5. konferencia (2023. június 21-23.) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen, amelyen a Bázis tagjai közül Németh Zoltán ad elő.
– Absztraktok/Rezümék –
Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások
5.
Nagyvárad, PKE, 2023. június 21–23. (szerda–péntek)
Albu-Balogh Andrea (PKE Nagyvárad):Karácsony Benő (irodalmi) kapcsolatrendszere a levelek és a visszaemlékezések tükrében
Karácsony Benőre a kortársak közül Méliusz József úgy emlékezett, mint aki visszahúzódó alkat, amolyan titokzatos jelenség volt, tisztes polgárként visszavonultan élt. Az utókor számára a titokzatosságát erősíti, hogy nagyon kevés dokumentum áll rendelkezésünkre róla, mivel a hagyatéka elveszett, illetve mindeddig nem került elő. Ezért kapcsolatrendszerét teljesen feltérképezni egyelőre lehetetlen, azonban a közgyűjteményekben őrzött kéziratok, illetve a kortársak kiadott levelezése alapján kirajzolódik az író kapcsolatrendszeréről néhány részlet, ami némiképp árnyalni látszik a róla kialakult képet. Karácsony levelezésével, kapcsolatrendszerével azért is érdemes foglalkozni, mivel mindeddig ez a téma az erdélyi magyar irodalomtörténet fehér foltjának számított, valamint ezáltal gazdagodhat az erdélyi írókról, jelesül a Helikon írótársaságról és a 20. század eleji magyar irodalomról való tudásunk.
Béres Norbert (Debreceni Egyetem–PKE): Szárnypróbák a pápai képzőtársaságban – Orlai Petrics Soma példája
Orlai Petrics Soma nevét az irodalomtörténeti érdekeltségű munkákban rendszerint Petőfi vagy Jókai pápai diákoskodásának kontextusában említik, azokról a fiatalkori irodalmi kísérleteiről kevés szó esik, amelyek éppúgy a pápai képzőtársaság elevenítő légkörében keletkeztek, mint Petőfi és Jókai zsengéi. Orlai korai szárnypróbái nem tekinthetők a majdani irodalmi pálya előfutárainak, ilyenformán ’zsengéknek’ sem, mivel a pápai diákéveket követően Orlai már nem írt szépirodalmi műveket, a képzőművészet felé forduló fiatalember csak a képzőkörben ambicionálta az irodalmi alkotómunkát. Orlai esetében különösen izgalmas, hogy az önképzőkör miként hat az érdeklődésére, a témaválasztására, művei kidolgozására. A képzőtársaság szűk közege a művészetek és az irodalom iránt egyaránt fogékony ifjú számára motiváló erővel bírt, a mikrokörnyezet befolyása tehát szociálpszichológiai szempontból is tanulságos lehet. Amint azt az egyre-másra szerveződő társaságok, klubok, olvasó- és önképzőkörök jelzik, a negyvenes években erős társulási ösztön tapasztalható az azonos generációhoz tartozó fiatalok körében, érdemes tehát számot vetni a diáktársulatok nemzedékformáló jelentőségével, valamint az egyéni pályafutásra gyakorolt hatásával. A társas együttlét ugyanis sokakra serkentő „szociális erőként” hathat, különösen, hogyha a csoportban olyan kimagasló tehetségű egyéniség(ek) is helyet foglal(nak), aki(k)hez hasonulni lehet – a pápai képzőtársaságban ezt a „zsenit” az irodalomtörténet-írás a fiatal Petőfiben véli felfedezni. A képzőkör tollforgatásra, irodalmi kísérletezésre inspirálta a tagokat, főként a különböző pályakérdések kiírásával, a jutalomtételek ugyanis anyagi szempontból is képesek voltak lendületet adni az alkotómunkának, elősegíteni az esztétikai kifejezőképesség fejlesztését. Azonkívül fokozták a produktív rivalizálást a diákok közt. A közeg termékenyítő hatását Orlai esetében az érdemkönyvi bejegyzésre méltatott írásai szemléltetik. Az előadás Orlai kapcsán igyekszik felvázolni a képzőtársaság hatásait az értelmiségi karrieralakulásra, a tipikus mellett (Orlai Petrics Soma) az atipikus (Jókai Mór, Petőfi Sándor) eseteket sem hagyva figyelmen kívül.
Biró Annamária (BBTE Kolozsvár): Hatvany Lajos romániai kapcsolatai első emigrációja idején
Hatvany Lajos a Tanácsköztársaság bukása után a Károlyi-kormányban betöltött szerepei miatt emigrációba kényszerült, távollétében elítélték, ezért nem utazhatott Magyarországra, ahol börtön várt volna rá (később, visszatérése után be is börtönözték). Ezt az emigrációját nagyrészt Bécsben töltötte, de folyamatosan visszavágyódott egy magyar közegbe, ezért az utódállamokban kezdett kapcsolathálókat kialakítani. Románia területére többször is elutazott, és itt nem csupán a kolozsvári magyar értelmiségiekkel találkozott, hanem megpróbált a román nyelvű olvasóközönség fókuszába is bekerülni, interjúkat adott és bukaresti kapcsolathálót próbált kialakítani. Előadásomban azokat az értelmiségi csoportosulásokat vázolom fel, amelyek része és mozgatója kívánt lenni az 1920-as évektől Magyarországra való visszatéréséig.
Boka László (BTK ITI Budapest – PKE): Rivális barátok – A Holnap és a Nyugat indulási éveikben
Az előadás a magyar irodalomtörténeti modernség szempontjaiból rendkívüli jelentőséggel bíró 1908-as esztendő második felének zsúfolt, több irányú támadásoktól és politikai szintre emelt polémiáitól hangos eseménysorai közt az „újak”, a modernek táboraiban megjelenő széthúzásnak, rivalizációnak a háttérösszefüggéseit, valamint Ady belső meghasonlásának és az érte folyó kisajátítási harcnak egyes, kevéssé ismert aspektusait kívánja tárgyalni. A két jelentős (személyeiben is átfedést jelentő) csoportosulásának a várt együttműködés helyetti konfrontációja folyóirattervek, programok szintjén, de rendhagyó társasági működésükben is mérhető. Az előadás e sokrétű problematika „intézményesülő” szeleteire, a Holnap Irodalmi TársaságBudapesten tervezett (a Nyugattal) közös matinéterveire, válasz nélkül hagyott, s így egyoldalú kezdeményezésekre, valamint olyan, mára javarészt elfeledett indítványokra is fel szeretné hívni a figyelmet, mint amilyen Osvát érdekvédelmi társulásként elgondolt Magyar Írók Egyesülete-terve volt 1908 őszén, mely A Holnap akaratlanul is hangossá lett mozgalma és szintén érdekvédelmi programja mellett különös fénytörésben mutatkozhat meg.
Borbás Andrea (PIM Budapest): „Oh ha a levélirás nálad a barátság mértéke, ... akkor én nem vagyok barátod, akkor én nem vagyok senki barátja […]” – Petőfi Sándor kapcsolati hálója levelezése tükrében
Petőfi Sándor kiterjedt kapcsolati hálóját részben levelezése segítségével alakította ki, tudatosan keresve az összekötőket irodalmi céljai elérése érdekében. Előadásomban a Petőfi körül kialakult, illetve a Petőfi építette énhálózat feltárására törekszem, bemutatva a költő erős és gyenge kapcsolatait, mindkét kategóriában alkategóriákat (barát, mentor, múzsa, stb.) is kialakítva. Szót ejtek még Petőfi kapcsolatainak hely, valamint idő- és térbeli alakulásáról, e két utóbbi tekintetében külön tárgyalva az 1842-ig, illetve az 1842-től 1849-ig terjedő időszakokat. Az első periódust jóval kevesebb kapcsolat kialakítása jellemzi, míg a másodiknak inkább a kapcsolatok erősségének és jellegének megváltozása az ismérve; az a Petőfi életében oly gyakori jelenség, ahogy egy erős kapcsolat gyengévé válik.
Csörsz Rumen István (BTK ITI Budapest): Jankovich Miklós és kapcsolatai
Jankovich Miklós (1772–1846) a legnagyobb magyar műgyűjtők egyike, akinek egykori művészeti és könyvgyűjteménye meghatározó volt a Nemzeti Múzeum (illetve az Országos Széchényi Könyvtár), az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára későbbi állományát tekintve. Pótolhatatlan tárgyi és szöveges források sokaságát mentette át az utókorra, s a jelenkori filológiai kutatások számos esetben szinte elképzelhetetlenek az ő hajdani forrásbázisa nélkül. A Tudományos Gyűjtemény egyik alapítójaként, valamint szakcikkek és bibliográfiák szerzőjeként is beírta nevét a legnagyobb 19. század eleji magyar kultúraközvetítők névsorába. A hatalmas gyűjtemény mögött kiterjedt levelező- és partnerhálózat rajzolódik ki, Jankovich ugyanis számos idősebb gyűjtőtárssal levelezett (Szirmay Antal, Aranka György stb.), akiknek utóbb a hagyatékából is sok mindent megvásárolt, hogy ami csak tud, egészben maradjon az előző gyűjteményekből. Az előadás e kapcsolatokból ad ízelítőt, a közgyűjtemények alapításának és a magángyűjtők-magántudósok együttműködésének emlékére.
Dóbék Ágnes (BTK ITI Budapest): Eszterházy Károly egri püspök kapcsolati hálója a mecenatúra kontextusában
Eszterházy Károly csaknem négy évtizedes egri püspöksége alatt nagy hatást gyakorolt egyházmegyéje irodalmi életére és művelődési viszonyaira. Művészet- és irodalompártolása országosan ismertté vált, neve gyakran szerepelt a század végén meginduló folyóiratok hasábjain. Az 1780-as évektől kezdve már nemcsak az egyházmegyéje vonzáskörzetébe tartozó irodalmárokat támogatta és határozottan kiállt a magyar nyelv ügye mellett. Az előadás a hálózatelemzés módszereivel felrajzolja Eszterházy kulturális összeköttetéseinek hálózatát, bemutatja annak sajátosságait és kialakulásának tényezőit. Az elemzés segítségével áttekintjük kapcsolatainak vallási különbségeken és társadalmi szinteken áthatoló rendszerét, annak rejtett hálózatait és azokat a kapcsolódásokat, amelyek erősítették hatását mint mecénás és kultúraszervező.
A vizsgálat forrása Eszterházy levelezése, azon belül azokkal a személyekkel váltott levelek, akikkel kulturális ügyekben került kapcsolatba: ide tartoznak a római és bécsi ágensek, akik nemcsak a politikai híreket, hanem a legújabb könyvújdonságokat- és ritkaságokat küldték el neki, a római arisztokrácia képviselői és a Collegium Germanicum et Hungaricum tanárai és általa támogatott diákjai; az anyagi vagy szellemi hozzájárulásával kiadott könyvek szerzői, a különböző kérésekkel hozzá forduló irodalmárok köre és a neki verseket dedikáló alkalmi költők; a hazai főpapok, akikkel könyvvásárlási ügyekben tárgyalt, valamint a világi arisztokrácia tagjai, akik főként gyermekeik egri tanulmányai miatt keresték fel; és végül a könyvnyomtatók és könyvkereskedők, akikkel hivatalból vagy támogatottjai révén került kapcsolatba.
Egyed Emese (BBTE Kolozsvár): Feltáró és leleplező Brutus-kutatások
A Magyar Hírmondó 1792-ben hírül adta, hogy az enyedi kollégiumban ugyanazon év márciusában egy ókori tárgyú Voltaire-drámát is előadtak (a Brutust). A francia darab párizsi bemutatója 1730-ban gyenge fogadtatásban részesült, a későbbiekben a mű mint könyvdráma igazán népszerű lett és a francia forradalom idején mint a hazafiság példázata csaknem folyamatosan a hivatalos repertoár részét képezte. A magyar műfordítás-és drámaszerzés kutatástörténetéhez Penke Olga két Brutus-magyarítás vizsgálatával is hozzájárult; ahhoz is, amelyet datálása szerint 1788-ban Pápán készített Kovács Ferenc mérnök, akinek színvonalas verses fordítása a Hadi és más nevezetes történetekben 1790 márciusában meghirdetett pályázattal összefüggésben készülhetett. Kérdésünk, hogy melyik francia kiadás képezhette a pápai fordítás alapját, tekintve, hogy az első változatban Voltaire jelentős mértékben felhasználta egy kortársa munkáját. A dolog akkoriban csak ideig-óráig tartó sajtóbotrányt eredményezett, ma azonban a szövegek genezisét vizsgálva a hatalmi (tekintélyelvi) tényezőt is látni, láttatni kívánjuk az irodalom történéseiben. Az előadás a szerzőség és a nyomtatott nyilvánosság jogának problémáját is felvetve tárgyalja az irodalmi kapcsolatok egy, itt nőtörténeti vonatkozásokat is tartalmazó esetét.
Földes Györgyi (BTK ITI Budapest): A piros meg a fekete. Molnár Katalin a Magyar Műhely körében
Molnár Katalin (1951–) költő, író, műfordító, 1974-ben végzett az ELTE-n, majd 1979-ben Franciaországba költözött. Kötetei Párizsban láttak napvilágot a 80-as és 90-es években, s tevékeny részt vállalt a párizsi emigráns neoavantgárd körök, köztük a Magyar Műhely életében, továbbá több ízben Magyarországra is hazalátogatott, a Magyar Műhely itthoni találkozóin is fellépett. Noha minden bizonnyal a magyar (neo)avantgárd egyik legmarkánsabb és legérdekesebb női alkotója, művészeti tevékenysége egy-két rövidebb kísérleten kívül elég kevéssé feldolgozott. Előadásomban azzal foglalkozom, hogy nőként milyen lehetőségeket kapott a neoavantgárd network keretein belül, s ezt miként aknázta ki, illetve szubvertálta. (Az előadás címe arra utal, hogy a Párizsban 1987-ben kiadott kötetén a borító és a nyomdai szedés piros, holott a Magyar Műhely-sorozatban mindkettőt illetően a fekete volt inkább megszokott – s erre a különbségre a szerző direkt módon reflektál is.)
Hermann Róbert (MTT, ELTE, Veritas, HM Budapest): A márciusi ifjak
A márciusi ifjak csoportja kétségkívül meghatározó szerepet játszott 1848 tavaszán a forradalmi átalakulás keresztülvitelében. 1848. március 15-i akciójuk megmutatta, hogy a régi rend hatalmasai már a főváros nyugalmában sem bízhatnak, egyben egy olyan, országos méretű láncreakció elindítójává vált, amelynek eredményeként a magyar társadalom nagy tömegei sorakoztak fel a polgári átalakulás és a nemzeti szuverenitás programja mögött. A márciusi ifjúság fogalmát érthetjük tágabb értelemben erre az egész, 1848-ban nagyjából 18-28 éves korosztályra, szűkebb értelemben azokra, akiket megélhetésük vagy elfoglaltságuk a fővároshoz kötött, még szűkebb értelemben pedig azokra, akik 1848. március 15-én tevőlegesen is részt vettek a forradalomban. Ezek körének meghatározása részint könnyű, részint nehéz. Könnyű, mert a forradalomról számos levél, újságcikk, kortársi összefoglaló és emlékirat maradt fenn – nehéz mert ezek többnyire csak a vezetőket (meg magukat a szerzőket) nevesítik, és hallgatnak a második vonalban állókról, s főképp a tömeget alkotókról. Az előadás ennek a meglehetősen képlékeny értelmiségi csoportnak az összetételét mutatja be. A márciusi ifjak világnézete és politikai értékvilága természetszerűleg nem volt egységes. Többségük radikális átalakulást szeretett volna, a politikai berendezkedés tekintetében néhányan független köztársaság és a felnőtt férfiak cenzus nélküli általános választójogának gondolatáig is eljutottak. Többjüknél megfigyelhető az antiklerikalizmus, ami részint protestáns hátterükből, részint a katolikus egyház de facto államegyházi státusából is következett…
Jankovits László (PTE Pécs): „Mosolygó bölcseség” – irónia Berzsenyi Vitkovics-episztolájában
Először Kölcsey Ferenc, jóval később Kerényi Károly jött rá arra, hogy a Vitkovics Mihályhoz írt költői levél egy helyén a szerző Platón Phaidroszára, annak talán komoly, talán ironikus helyére utal, amelyben Szókratész a városi létet dicséri. Jóllehet abban, ahogy a költő e régi témát, a vidéki és a városi élet összevetését kidolgozza, szerepet játszhat az irónia, a Vitkovics-episztola magyarázói kevés kivétellel nem használják fel az ebből fakadó lehetőségeket. Az előadás egy ilyen megközelítésre vállalkozik.
János Szabolcs (PKE Nagyvárad): A Klingsor-kör magyar kapcsolati hálója
A Klingsor folyóirat, amely 1924 és 1939 között Brassóban jelent meg, a két világháború közötti időszak egyik legfontosabb délkelet-európai német nyelvű kulturális folyóirata volt, amelynek nemcsak Erdélyben, hanem Ausztriában, Németországban és Svájcban is voltak olvasói. Elődeihez, a Das Ziel (1919) és a Das neue Ziel (1919/1920) című folyóiratokhoz hasonlóan a Klingsor is a két világháború közötti nemzedék irodalmi és kulturális platformjának számított. A Klingsor szerkesztője az új írónemzedéket képviselő Heinrich Zillich volt, de a Klingsor-kör tagjai között találjuk a korszak legfontosabb erdélyi szász íróit, mint pl. Erwin Wittstock, Otto Folbert, Egon Hajek stb. A lap tágabb munkatársi köréhez tartoztak Lucian Blaga és Nichifor Crainic román kultúrfilozófusok, az erdélyi magyar Helikon-kör vezető tagjai, mint Áprily Lajos vagy Kós Károly, de Európa-szerte ismert költők is, mint Rose Ausländer és Peter Huchel. Az előadás a Klingsor köré csoportosuló, a transzilvanizmussal ideig-óráig kapcsolatba kerülő erdélyi szász írók kapcsolatrendszerét vizsgálja, elsősorban a folyóiratban megjelent tudósítások, beszámolók, valamint a fennmaradt levelezések és önéletrajzi jellegű írások alapján, különös tekintettel a korabeli erdélyi magyar kulturális élettel való kapcsolatokra.
Kappanyos András (BTK ITI Budapest–Miskolci TE): Professzionalizálódás az irodalomtudományban
A hagyományos értelmiségi hivatások nagy részének (például orvos, jogász, pap) professzionalizációja évszázados múltra tekint vissza, régen befejezettnek tekinthető. Az egyén, ha igénybe veszi szolgálataikat, nem egy másik egyénnel, hanem az intézménnyel áll szemben, amelynek épülete, egyenruhája, saját nyelve és szabályrendszere van; a hivatásrendek kézben tartják a képzést is; tagjaikat maguk ruházzák fel a hivatás gyakorlásához szükséges jogokkal, és súlyos szabálysértés esetén maguk is vonhatják vissza ezeket a jogokat. A bölcsészettudományokban a professzionalizáció nagyon távol áll még ettől, de egyes nézetrendszerek mentén, egyes csoportosulások körében történtek már sikeres kísérletek a folyamat előmozdítására, amely láthatóan nagyon hatékony eszköz az erőforrások megszerzésében és a rivális nézetrendszerek, illetve csoportosulások kiszorításában. Az előadás ennek a folyamatnak az áttekintésére vállalkozik konkrét példák elemzésén keresztül.
Kulcsár Beáta (TK KI Budapest): Szereptudat emigrációban: magyar újságíró a kanadai prérin
Az előadás – Nemes Gusztáv kanadai magyar újságíró példáján keresztül – azt a kérdést vizsgálja, hogy az emigrációs környezet, a diaszpóralét hogyan formálja az értelmiség tagjainak szerepfelfogását, a saját csoporthoz, nemzettársakhoz való viszonyát; továbbá milyen, a felelősség-, a szolidaritásérzettel is összefüggésbe hozható (informális) gyakorlatokat, magatartási elemeket alakít ki. A – főként a történettudományhoz és a szociálpszichológiához kapcsolódó – előadásból kiderül egyebek mellett az is, hogy emigrációs környezetben felértékelődik a gazdasági, igazgatási és kulturális elit szerepe, az értelmiség alacsonyabb státuszúakat támogató magatartása. Az előadás központi alakja, a Szabadkán született Nemes Gusztáv (1899–1982) 1925-ben érkezett Kanadába, ahol két évig farmon dolgozott Saskatchewanban, majd Winnipegre (Manitoba) költözött. Itt a Kanadai Magyar Újság belső munkatársaként, majd 1939-től szerkesztőjeként és kiadójaként dolgozott a lap megszűnéséig (1976). Számos egyletnek tagja, némelyiknek alapítója volt, részt vett a magyar közösségi életben.
N. Horváth Béla (PTE Pécs): Illyés és a hatalom: értelmiségi dilemmák
„Ahol mindenki kurva – legyek hát bár föltűnésvágyból hű. Talán alapjában nem is vagyok tisztességes. S csak azért adok példát a tisztességből, hogy tisztességesek közt élhessek kedvemre, én, az alapjában tisztességtelen.”– írta Illyés 1959-ben egyik naplójegyzetében, érzékeltetve azt a dilemmát és csapdahelyzetet, amikor az értelmiségi döntéshelyzetbe kerül: meddig tudja megőrizni integritását, miközben valamely politikai cél mellé/mögé áll erkölcsi, etikai vagy egzisztenciális megfontolásból. Az említett „feltűnésvágy” persze nemcsak benső szükség, annak önmegmutatása, sokkal inkább kényszer. Mert közben a hatalom is tesz csábító gesztusokat. Nyilvánvaló ugyanis, bármilyen szuverén személyiség egy művész, egy író, nehezen tudja kivonni magát abból az össztársadalmi viszonyrendszerből, amelynek közösségi játékszabályait és az egyén mozgásterét sajátos normatívák alapján a hatalmi-politikai viszonyok írják elő és koordinálják, az autokratikus társadalmakban diktálják. Kevés alkotó tette/tehette meg, hogy negligálja azokat a szellemi, egzisztenciális kényszereket, amelyek egy totális – majd némiképp „finomított” – diktatúrában folyamatosan presszionálták, igazodásra, megalkuvásra, kollaborációra késztettek. S különösképp azok kerültek/kerülnek e csapdahelyzetbe, akik értelmiségi létüket, alkotói presztízsüket egy – tágabb vagy szűkebb értelmezésű – közösség érdekeinek rendelik alá vagy legalábbis ezek érdek- és érték-képviseletét tűzik ki célul.
Illyésnek a két világháború viszonyai között kialakult és megszilárdult értelmiségi szerepfelfogását egyeztetnie kellett a társadalmi nyilvánosság átalakuló és a politika által ügyesen manipulált rendszerével is. S természetesen 1956 politikatörténeti tapasztalataival és az azt követő politikai kurzus egyre szélesebb körű elfogadottságával (életszínvonal emelkedése, csak részben korlátozott szabadságjogok). Eközben a hatalom manipulációi nemcsak a különböző világszemléletű írókat igyekeztek egymástól távol tartani, de az azonos táboron belülieket is megosztották, amint az a népi írók körén is látszott.
Németh Zoltán (Varsói Egyetem): Karrier és kánon: a szlovákiai magyar irodalom a 20. és 21. századi irodalomtörténetekben
Az irodalmi karriertörténetek és a kanonizáció egyik végpontján az irodalomtörténet időben és térben változó műfaja áll. Az 1918 óta megjelent magyar irodalomtörténetekben, irodalomtörténeti kiadványokban a nem magyarországi magyar irodalom a legváltozatosabb módokon jelenik meg, különféle, eltérő stratégiákat követve. Előadásomban ezeket a stratégiákat, reprezentációs mintákat követem nyomon, kitérve a hatalmi és hierarchiát közvetítő retorikai eljárások típusaira, hiszen a nem magyarországi magyar irodalmak sok esetben afféle appendixként jelennek meg a magyar irodalomtörténetekben, a centrumon kívül eső, marginális, periférikus területként. Az előadás egy tágabb projekt része, amely a szlovákiai Kisebbségi Kulturális Alap (Kultminor) támogatásával valósul meg.
Plainer Zsuzsa (NKI Kolozsvár): Meglévő bűnökhöz bűnösöket keresnek – Kelemen István, a Nagyváradi Állami Magyar Színház tagozatvezetőjének karriertörténete a Securitate dokumentumaiban
Kelemen István (1930–1977), a nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának tagozatvezetője majd irodalmi titkára volt; megfigyelési dossziéját 1974 februárjában nyitja meg az Állambiztonság (Securitate) és néhány hónappal magyarországi emigrációja előtt zárja le, 1977-ben. Előadásunkban e dosszié és más források (visszaemlékezések, interjúk, színháztörténeti adatok) alapján a következő kérdésekre igyekszünk válaszolni: hogyan kerülhetett egy romániai magyar színházi ember a Securitate célkeresztjébe az 1970-es években? Milyen cselekvéseket minősített a Securitate „nacionalista” és „soviniszta” megnyilvánulásoknak egy nagyváradi értelmiségi esetében? Mit tudhatunk meg Kelemen István megfigyelési dossziéjából a Securitate és egy kisebbségi magyar színházi tagozat viszonyáról?
Szajbély Mihály (SZTE Szeged): Értelmiségi konstrukciók Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvében
Az értelmiség fogalmának alakulástörténetében sajátos helyet foglal el Konrád György és Szelényi Iván 1974 nyarán írott könyve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. A tradicionális értelmezés szerint az értelmiségi a hatalmon kívül áll, melyet befolyásolni, jobb beletásra bírni, lelkiismeretét felébreszteni igyekszik, náluk viszont már csak egy lépés választja el attól, hogy maga kerüljön hatalomra. Az állítás paradoxona, hogy az értelmiségi szerzők félillegalitásban, a hatalom által fenyegetve hozták létre munkájukat, egy pillanat alatt a Gyorskocsi utcai börtönben találták magukat, ahonnan szabadulva Szelényi kényszerűen a kivándorlást (száműzetést), Konrád a második nyilvánosságot választotta. Személyes sorsuk azonban nem cáfolja a hatalom felé menetelő értelmiségről létrehozott narratívájukat, abban ugyanis fogaskerék-szerepben helyet találtak a marginalizálódást választó értelmiségieknek is. E ma már meglehetősen abszurdnak tűnő konstrukció létrejötte összefügg azzal, hogy a szovjet típusú kelet európai társadalmak megtörték a Luhmann által szerepkörök szerint differenciálódottként leírt modern társadalom 19. század óta folyamatos autopoiéziszét, és helyette a 18. század végére egyszer már működésképtelennek bizonyult hierarchikus társadalom sajátos „remix”-ét hívták életre. Előadásomnak éppen ez a kiinduló pontja. A Konrád–Szelényi-féle értelmiség-konstrukciót a modern társadalom működését leíró rendszerelmélet jegyében kialakítható értelmiség-fogalom felől értelmezem, figyelemmel könyvük létrejöttének sajátos társadalmi kontextusára, majd arra keresek választ, hogy a közösen létrehozott elméleti konstrukcióhoz hogyan viszonyulnak Konrád korai regényei, A látogató és A városalapító – azokat ugyancsak a rendszerelmélet nézőpontjából kialakított értelmiség-fogalom felől szemügyre véve.
Szilágyi Zsófia (SZTE Szeged): „megvan mind a harminckét foga” (Móricz teste a Színházi Életben)
Móricz Zsigmond írói szerepének kialakításában a Színházi Élet című lap kiemelt jelentőségű volt – 1910-ben bukkant fel először a neve a lapban, és 1938-ban, a sajtóorgánum megszűnésének évében utoljára. Jelent meg itt regénye folytatásokban, közölt saját írásokat, találhatunk róla karikatúrákat, megkérdezték vicces körkérdésekben, készültek vele interjúk. Ezúttal arra a kérdésre keressük a választ, milyen módon kapcsolódik be Móricz teste (a bajsza, a termete, a harminckét foga) abba az imázsépítésbe, amelyet a Színházi Életben 28 éven át követhetünk végig.
Tverdota György (ELTE Budapest): A nemzedék (A Nyugat „második nemzedéke” példájával szemléltetve)
A „nemzedék” fogalma az irodalomtörténész nélkülözhetetlen történeti-szociológiai munkaeszköze, amelyet túlságosan gyakran használunk könnyelműen, reflektálatlanul, holott csak a legóvatosabb, legkörültekintőbb alkalmazása mentes torzításoktól. A formai általánosítás magasabb szintjén csak olyan kipróbált szociológusok beszélhetnek róla, mint amilyen Mannheim Károly volt. Előadásomban történeti anyagon, a Nyugat ún. „második nemzedéke” kapcsán fejtem ki gondolataimat a kérdés elméleti vonatkozásairól. Az előadás gondolatmenete így két párhuzamos szálon bontakozik ki. Egyfelől a nemzedékfogalom elméleti kérdései kerülnek napirendre: a történetiség alapvető folyamatossága és belső konfliktusossága és diszkontinuitása. A kultúra értékeket megszakítás nélkül átörökítő természete és a nemzedék-képződés viszonylag ritka előfordulása közötti szembeötlő ellentét magyarázata. Az a dinamika, amely a megtermelt kulturális javaktól függést és ennek felszámolódását, a nemzedék-képződés elemi mozgását kíséri. Az „irritábilis” személyek, mint a nemzedék létrejöttének aktorai, stb. Egyúttal történetileg rekonstruálni kívánom a Nyugat „második nemzedéke” létrejöttének hosszú, a húszas évek elejétől a harmincas évek elejéig tartó folyamatát, az azt kísérő vitákat, a nemzedék szerveződésének mozgásait, a csoport belső hierarchiájának kialakulását, a folyamat veszteseit, az idősebb generációnak a fiatalokat pacifikáló, betagozó manővereit. Ennek során szándékozom felmutatni a „nemzedék” fogalom kettős arculatát, egyfelől ideologikus, a csoport öntudatát erősítő eszköz-jellegét, másfelől a generációs logika mögött rejlő tényleges kultúrszociológiai folyamatokat.
Varga P. Ildikó (BBTE Kolozsvár): A La Fontaine Társaság a második világháború után
A La Fontaine Társaság 1920-ban alakult Budapesten. A társaság elsődleges céljául La Fontaine magyarra fordított meséinek kiadását tűzte ki. Azonban ennél sokrétűbb volt az a tevékenység, melyet fennállásának három évtizedében folytatott: a világirodalom és a magyar irodalom értékes műveinek lefordít(tat)ását, bemutatását, nagyközönséggel való megismertetését szorgalmazta irodalmi esteken és matinékon. Az alapító tagok egyike Vikár Béla, aki egyben a La Fontaine mesék fordítója is volt, és aki az első évtizedben a társaság főtitkáraként, majd pedig elnökeként is működött. A társaság társelnöke 1933-ban Kosztolányi Dezső lett. A tagok között Babits Mihályt, Benedek Marcellt, Heltai Jenőt, József Attilát és Szabó Lőrincet is ott találjuk. A háború utáni újrakezdés részben megújult tagsággal és megújult vezetéssel igyekezett alkalmazkodni a kor (politikai) elvárásaihoz egészen az 1951-es önfeloszlatásig. Az elnöki teendőket többedmagával először Laczkó Géza, majd pedig a feloszlatás előtt Nagy Lajos töltötte be. Előadásomban az 1945–1951 közötti időszakot tekintem át utalva a társaság világháború előtti működésére is. Azt vizsgálom, hogy milyen politikák mentén választották ki azokat az irodalmakat, melyek a társaság eseményein bemutatásra kerültek. Meglátásom szerint egy-egy irodalom súlyát, jelenlétét az eseményeken nem az európai/világirodalmak között betöltött pozíciója határozta meg, hanem a társaság aktív, döntéshozó tagjainak kapcsolathálója.
Verók Attila (Eszterházy Károly – PKE): „Te azonban itt kívánod szolgálni hazádat…”. Német földön karriert építő 18. századi erdélyi tudós kapcsolati hálójának elemzése
Az utóbbi időben a magyar történet- és irodalomtudomány is felfigyelt a brassói születésű szász polihisztor, Martin Schmeizel (1679–1747) munkásságára, aki szerteágazó életműve során többek között Kárpát-medencei peregrinusok százait oktatta német egyetemeken (Jéna, Halle), és kimutatható hatást fejtett ki a magyarországi protestáns történetírásra és értelmiségi karriertörténetek alakulására is a 18. század első felében. Népszerűségének kiváló fokmérője, hogy életének különböző jeles alkalmaira (születésnap, professzori kinevezés, munkahelyváltás, egy-egy nagy hatású tudományos mű publikálása stb.) üdvözlőversek tucatjaival lepték meg nyugat-európai kollégái és kelet-európai diákjai, tisztelői. A vaskos kötetet kitevő alkalmi írások szerzői olyan, eddig fel nem térképezett, Nyugat-Európáig ívelő erdélyi értelmiségi kört és szövevényes kapcsolati hálót rajzolnak ki, amelyre a kora újkorra tekintő magyar művelődéstörténeti kutatás is érdeklődéssel tarthat számot. Előadásomban a túlnyomórészt hungarus szerzők alkotta alkalmi költemények szerzőgárdájának és szöveghelyeinek megvizsgálása nyomán arra a kérdésre keresem a választ, mennyire kiterjedt és milyen szociális összetételű lehetett az az intellektuális ismeretségi kör a korabeli Erdély protestáns, főként evangélikus német nyelvű társadalmi miliőjében, ahol a jeles, hungarus-tudatú történészprofesszorhoz címzett szövegek keletkeztek.
Wirágh András (BTK ITI Budapest): Félperiférián. Izsó Sámuel hányatott élete
Sámuel Izsó, vagy írói nevén Izsó Sámuel azok közé a 20. századi szerzők közé sorolható, akik kevésbé újítóként vagy kezdeményezőként, mindinkább közreműködőként engednek rálátást a századfordulós és a két világháború közötti irodalmi erőterek izgalmas dinamikájára. Habár nevét elsősorban történelmi, illetve párt- és politikatörténeti diskurzusokból ismerjük, a hírlapi nyomok és az egyes visszaemlékezések arra utalnak, hogy változatos pályájának szinte mindegyik szakaszában megpróbálkozott irodalmi vagy irodalmi jellegű kapcsolatépítéssel, ezzel törekedve furcsa félperifériás pozíciójának megőrzésére: rövid időn belül kipróbálhatta magát lapalapítóként és mecénásként is, miközben komolyabb visszhangot keltő irodalmi akcióit a vészkorszak idejére időzítette. Karrierjének szorosabb vizsgálatával így homályos alulnézeti kép rajzolható például a rövid életű századfordulós folyóiratokról vagy az 1930-as 1940-es évek fordulójának beszűkült irodalmi közegéről is. Előadásomban Izsó életútját tekintem át a fontosabb pályamozzanatok bevonásával, hosszabban kitérve az 1917 és 1919 közötti eseményekben való részvételét különböző nézőpontokból tárgyaló beszámolók (Kassák Lajos, Lengyel József, Zemplényi Klára stb.) összehasonlítására.