Maros Diána Egy „barbár rituálé” margójára című írása a Vasárnapban olvasható. Teljes terjedelemben a Vasárnap online felületén olvasható.
"Nagymamám áll a hátsó udvarban, egyik kezében pléhbögre, a másikban hosszú bél. A bögréből vizet önt a bélbe. Alul kicsurog a koszos lé. Új vizet mer, beleönti, újra és újra. Amíg a bél egészen tiszta nem lesz. Büdös van, fintorgatom az orromat.
Lehetek vagy hatéves, ez az első disznóvágásom. Nagyapáék négy-öt disznót tartanak. Én csak néha látom őket, amikor a messzi fővárosból az ország északkeleti csücskébe utazunk. A fekete a kedvencem. Szerencsére most nem azt vágják le. A disznók elég vadak egyébként, lökdösik egymást a vályúnál. Én nem mernék bemenni hozzájuk. Nagymamám nem fél tőlük, határozottan rácsap a kisajtót épp eltorlaszoló állatra, s „Ne te, ne!” kiáltással már bent is van az ólban. A disznók majd’ eltiporják, amíg beleönti a moslékot a vályúba. Nagyi úgy taszigálja őket, mintha pehelysúlyú kismalacok lennének, pedig jól megtermett mind.
Reggel a fejemre húzom a dunyhát, hogy ne halljam a disznó visítását. Amikor kimegyek az udvarra, már perzselik a szegény kimúlt sertést. Nagyapa fején micisapka, köténye véres. Mindenki jókedvű.
A többi történésből csak emlékfoszlányok maradtak. Teknőben keverik a kolbásznak valót. Nagyapa a hátsó verandán tölti a hurkát. Szeretem nézni. A kamrában hatalmas szalonnák, kolbász, füstölt sonkák lógnak egész évben. Ha bemegyek, megcsap a semmivel össze nem keverhető szag. Milyen érdekes, hogy az emlékeinkből szagokat is föl tudunk idézni. Most is érzem, több mint negyven év távlatából."