Lošonská Dékány Nikolett Bürökgrácia című tárcája az Új Szó kulturális mellékletében, a Szalonban jelent meg. Teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"Mindig is imádtam hivatalos ügyeket intézni. Az egyszerű ember, ugye, általában rettentően tájékozott ilyen téren, hiszen – ahogy mindannyian tapasztaltuk – az iskolában minden fontos, életszerű dolgot megtanítanak nekünk. Ha Ön esetleg pont akkor hiányzott, sebaj. Ma már könnyű rákeresni, mikor kell, hogyan, kinél, milyen ügyben eljárni. Minden körülmény adott, hogy bármi is legyen a gondunk, menjen a dolog, mint a karikacsapás – ahogy azt mondani szokták.
Nem tudom próbált-e már a kedves olvasó karikás ostorral egy jót odacsapni, olyan istenesen attilásat, hogy szóljon. Ha esetleg nem, elárulom, nem lehetetlen, csak sokat kell gyakorolni. No, de annak sem kell megijednie, akinek ez nem megy, vagy nincs ideje rá, vagy csak egyszerűen nem tud felmenni a lépcsőn a babakocsival. Elvégre nem mindenki születhet Rózsa Sándornak vagy Sándor Rózsának. 2025-öt írunk, hazánkban is úgy virágzik a digitalizáció, mint a barackfák januárban.
Amikor Rózsa Sándor intéz ügyet
A közös számlánkon pár napja már ott villogott az egyes egy rajzolt borítékon: e szerint egy levél jött a banktól. Nem törődtem vele, mondván, ketten vagyunk rá, majdcsak észreveszi a másik. Én ehhez úgysem értek, nem is akarok. Nem én vizsgáztam pénzügyből a Nemzeti Banknál unalmamban korona idején. De mikor eltelt két hét anélkül, hogy valaki megnyitotta volna a levelet, megcsapott a felelősség büdös szele, és fintorogva, de megnéztem.
Teljesen felesleges volt, mert bár elolvastam, még mindig nem tudtam, mit akarnak tőlünk. Amikor a férjemnek megemlítettem, ő is inkább a pénzügyi tanácsadónkhoz irányított, biztos, ami biztos alapon, aki elmondta, hogy igazából csak egy igazolás kellene a kataszterből arról, hogy a férjem annak a lakásnak a tulajdonosa, amit nemrég refinanszíroztunk. Ezt meg is oldhatnánk pár másodperc alatt – írta –, ha nem dőlt volna be a rendszer, éppen most, az egész országban. Jeeeeeeej, szuper. De legalább nem voltunk egyedül, meg addig is volt kifogás az ügyintézés halasztására.
Pár hét múlva aztán, mikor elvileg rendeződni kezdett a helyzet a hivatalban, bement a férjem a bankba, ahol megtudta, hogy itt az idő, kinyíltak a kapuk, lehet menni az új dimenzióba. Azaz városunkban már működik a kataszter, ki lehet kérni a szükséges papírt. S mivel épp nem volt jobb dolgunk, viszont időnk igen, és a városban tartózkodtunk, a férjem úgy döntött, most vagy soha, sorban állás ide vagy oda, ha menni kell, hát menni kell. Sőt, a bankban voltak olyan jó fejek, és előre figyelmeztették, hogy kolokra, magyarul illetékbélyegre lesz szüksége 17 euró értékben, amit ajánlanak előre, a postán beszerezni.
Fogtuk hát magunkat és elsétáltunk a legközelebbi postára. Miután kiállta a sort és beszerezte, amit be kellett szereznie, átsétált a hivatalba, nyomtatott magának egy sorszámot, és várta a dimenzióváltást. Mi Matyival mindeközben róttuk a köröket a hivatal előtti téren. A férjem végül sorra került, és elbeszélése alapján a (nem) mindennapi esetet valahogy így rekonstruálnám:
Megkapta a papírt, majd nyomtatás közben az ott dolgozó hölgy megkérdezte:
– A másik dokumentumot is kéri?
– Milyen másik dokumentumot?
– Hát az egyik a lakástulajdonról, a másik pedig a területtulajdonról szól, amin a lakás áll.
– Á, vagy úgy. Ez külön papíron van?
– Igen.
– Persze, ha már itt vagyok, nyomtassa ki azt is.
– Ahhoz viszont szüksége lesz még egy 17 eurós kolokra.
Ekkor egy gyors film játszódott le a férjem fejében, egy újabb postasor kiállásáról, hivatali sorszámokról, időpazarlásról, sok lépcsőről, sok sétáról. Ezt a filmet viszont se ő, sem a filmalap nem támogatta volna, úgyhogy új forgatókönyv után nézett."