Kiss Szilviával a színészi pálya szépségeiről és nehézségeiről Janković Nóra beszélgetett az Új Szóban. A beszélgetés teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"A Csavar Színházzal bejárták az ország minden zegét-zugát; a televízió képernyői előtt egy ország izgult azért, hogy Horská doktornő szerepében sikerül-e megmentenie a betegét; a Soproni Petőfi Színházba szinte hazajár, egyebek mellett a Peer Gynt című előadásban tapsolhattak neki a nézők; a Komáromi Jókai Színházban pedig az utóbbi években felejthetetlen alakításokban láthattuk. Mert Kiss Szilvia bármilyen karaktert is alakít, mindegyiket végtelen szakmai alázattal csiszolja tökéletesre. Hitelesre. Egészen addig, míg mi, nézők már nem őt látjuk magunk előtt, hanem kizárólag a szerepbeli figurát. És ez a szakmai alázat az, ami nem engedte, hogy nemrégi lovas balesete után lemondja az előadásait. Frissen műtött többszörös felkartöréssel is színpadra állt és játszott.
Mi motivált abban a pillanatban, ebben a döntésben?
Ha egy színésszel történik valami, legyen az baleset vagy betegség, az nem csupán őt érinti, hanem az egész társulatot és a nézőket is. A Mefisztóból még három előadás volt hátra, amikor egy pillanatnyi rossz döntés miatt baleset ért. Szerencsére Nicoletta Von Niebuhr szerepében viszonylag keveset kell mozognom, így operáció után, még ha nagy fájdalmak közepette is, színpadra tudtam lépi. Jó, hogy egy olyan időszakban történt, ami számomra egy kicsit nyugodtabbnak ígérkezett, ugyanis azokat a darabokat, amelyekben komolyabb vagy táncot igénylő szerepem van, nagyjából ki is játszottuk. Valahogy ez egy ilyen „törött” időszak. A tavalyi évad elején bemutatott Külváros főszerepét, amiben ráadásul sok mozgás és táncjelenet van, törött lábujjal próbáltam végig, de az idén műsorra tűzött Koldusopera Kocsma Jennyjeként is úgy csináltam végig az előadásokat, hogy a középső lábujjamat szigetelőszalaggal stabilizáltam, így se a rúdtáncos jeleneteknél, se a produkció többi táncos betétjénél nem korlátozta a mozgásomat. Egyébként az ember a színpadon nem érzi annyira se a fájdalmat, se a fáradtságot. Pedig a Koldusopera egy nagyon nehéz próbafolyamat volt, hiszen a szerep bepróbálása mellett bő egy hónapom volt arra, hogy profi szinten megtanuljak rúdtáncolni. Folyamatosan gyakoroltam és edzettem, hogy erősítsem a karizmaimat. Lógtam létrán, lógtam díszleten. Ahol tudtam. Ráadásul ott van a Salamon-dal, amit egyedül, csak zongorakísérettel kellett elénekelnem. Hatalmas tétje volt, ugyanis Jenny egész élete, a karakter érzelmi skálája ebbe az egy dalba van belesűrítve.
Nézőként sokszor rácsodálkozhattunk, hogy milyen tánctudással rendelkezel. Minden mozdulatod lágy, kecses, kifinomult, mint egy született balerináé.
Érdekes, hogy ezt mondod, mert kisgyerekkoromtól sokáig arról álmodoztam, hogy balett-táncos leszek. Mindent elkövettem ennek érdekében. Nyújtottam, spárgáztam, szertornáztam. Sajnos nem volt lehetőségem táncot tanulni, de a szeretete megmaradt. Így, amikor megtudtam, hogy a Külvárosban profi táncosként kell tangóznunk és jive-oznunk a Francit alakító Béhr Marcival, beiratkoztunk Csenki Nikolettához táncórákra. A Táncórákban pedig Juhász Lenkától vettem különórákat – ő készítette az előadás koreográfiáit is. Nagyon elszánt, kitartó ember vagyok. Iszonyatos energiákkal tudok megküzdeni a kihívásokkal. Rengeteg erőt ad és nagyon inspirál, amikor azt látom, érzem, hogy túl tudtam lépni a saját fizikai, lelki korlátaimon. Nekem szükségem van próbatételekre.
A tavalyi, illetve az idei évadban is nagyon hálás, ugyanakkor nehéz szerepek találtak rád. A Külváros, a Koldusopera és a Táncórák főszereplőjével sem lehetett könnyű azonosulni.
Nincs könnyű, rutinból eljátszható szerep. Minden sikeres alakításért meg kell dolgozni. Bennem azonban van egy olyan eltökéltség, hogy ha valamelyik karakteremet megszeretem, akkor semmi sem tud eltántorítani attól, hogy megküzdjek érte. Mindhárom próbafolyamatot imádtam. Mind más volt. A Külvárosban Béhr Mártonnal nagyon szerettem együtt dolgozni, meg is volt köztünk az összhang. A Koldusopera zenéjébe szerelmes lettem az első pillanattól fogva. Imádtam Pálinkás Andrássy Zsuzsannával a korrepetálás minden pillanatát, nagyon inspiráló volt vele együtt dolgozni. A Táncórák egy nagyon nagy lelki utazás volt. A próbafolyamat során nagyon sokat beszélgettünk a veszprémi autisták szövetségének tagjaival, akik eljöttek hozzánk, hogy megértsük az ő viszonyulásrendszerüket, gondolkodásmódjukat, kommunikációjukat. Nem szerettük volna, ha az általam megformált Senga, akinek táncos karrierjét éppen kettétörte egy sérülés, nem megfelelően viszonyul az autizmussal élő szomszédjához, Everhez, akit Szabó Viktor játszott. A célunk az volt, hogy ugyanolyan hitelesen mutassuk be a lány személyiségfejlődését, mint azt, milyen nehézségekkel kell a hétköznapi élet során megbirkózniuk az autistáknak. Minden áldott nap, amikor kimegyek a lovakhoz, úgy, hogy közben tudom, hogy még legalább négy hónapig biztos nem fogok tudni lovagolni, átélem azt, amit a darabban Senga."