Pörgős hét vár rám. Van egy (majdnem) klasszik nine-to-five munkahelyem Budapesten (azért csak majdnem, mert egy szerkesztőség és kiadó sohasem lesz klasszik ilyen téren), egy magazin és egy könyv nyomdába adása előtt állunk pár nappal. Hiperfókusz, kapkodás, apróbb viták, egyeztetések, utolsó simítások, javítások, stressz. Damoklész kardja lóg a fejünk felett – hozom be most ezt a bosszantó közhelyet, de mindjárt megérted, miért, hisz’ erre épül a következő kellemetlen poén: a hóhér majd Kassán csap le rám a hét közepén. Fotográfus társaimmal ugyanis a Kelet-Szlovákiai Múzeum Hóhér-bástyájában (höhö) állítunk ki a tavaly nyáron itt készült képeinkből.
Ha már fotó: nemrég vettem egy kompakt fényképezőt. A tenyeremben elfér, a gombjait épp csak a körmöm hegyével tudom arrébb birizgálni, full amatőrnek néz ki, cserébe jó drága volt – azt hiszem, mondanom sem kell, hogy nagy a szerelem. Pár hónappal ezelőtt kicsit arrébb toltam a régi gépem, mert sehogy se találtam a keresőben a képet (ezért vettem most egy kereső nélkülit – höhö 2). Az előző nehéz is volt, és nem csak fizikai értelemben rótt rám plusz terheket: ha nálam volt, kényszeredetten kerestem A képet, molyoltam a jó beállítással, az ideális kompozíció megtalálásával. Hiszen ha már magammal hoztam, legyen már értelme! Aztán rájöttem, hogy olyan típus vagyok, akiből erőszakkal nem lehet ezt kicsalogatni. Most állandóan ott a kezemben a pihekönnyű, látszólag butus, de egyébként magas képminőséget produkáló mütyüröm. Fotónaplózom az életem, nem keresem a pillanatokat, hanem észreveszem, és ha megvan, (szinte) gondolkodás nélkül kattintok. Visszakaptam a szabadságom!
Egyébként én is szenvedek a hőségtől, és várom a kicsit hidegebb szeleket.