Kamaszok – Egy gyilkosság, amely „csak úgy megtörtént”. Juhász Katalin írása az Új Szóban jelent meg. Teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"Nyers, sötét, mély, provokatív és nem mellesleg technikailag is a filmezés csúcsa az a négyrészes sorozat, amelyet öt nap alatt 25 millióan néztek meg a Netflixen. Vagyis szájról szájra terjed a híre a Kamaszok (Adolescence) című pszichothrillernek, vagy inkább társadalmi drámának. Egy gyilkosságról van szó, ahol nem az az elsődleges kérdés, hogy ki volt a tettes.
Előrebocsátom, hogy ez egy rendkívül megterhelő néznivaló. És igyekszem szpojlerek nélkül, a lehető legkevesebbet elárulni a cselekményből, bár már az első rész közepén kiderül a krimikben legfontosabb kérdés, vagyis a gyilkos személye. Egy 13 éves fiú halálra szurkál egy lányt. Amikor a kommandósok kora reggel berontanak a családi házba, a rendőrség már biztosra megy, hiszen egy térfigyelő kamera mindent rögzített. Ennek ellenére szigorúan protokoll szerint zajlik az eljárás, Jamie-nek külön-külön megköszönnek minden ujjlenyomatot, az őt motozó rendőrt egy másik rendőr ellenőrzi, az édesapja végig mellette lehet, azonnal kapnak kirendelt ügyvédet, aki ráadásul nem rutinfeladatként kezeli az ügyet.
Jamie jó fiú, soha nem volt gond vele. Esténként általában bezárkózik a szobájába és leül a számítógép elé, vagyis nem csavarog a veszélyes utcákon, hanem biztonságban van otthon. Legalábbis a szülők úgy érzik. A közösségi oldalak veszélyeiről, az online zaklatásról jó pár film készült már, de a Kamaszkor alkotói ennél tovább mennek: az egész közösséget hibáztatják a történtekért. Az iskolarendszert, a traumatizált családokat, a társadalmi minták elferdülését, a nemzedékek közti szakadékok mélyülését. Nemhogy a szülőknek, de még a nyomozóknak sincs fogalmuk például az emojik titkos jelentéseiről, amelyekkel a kamaszok egymás posztjaira reagálnak az Instagramon. Nagy különbség van például a piros, a sárga és a rózsaszín szívecske között, az ártatlannak tűnő ábrák, például a babszemek pedig megpecsételhetik egy ember sorsát. (A második részben felfedett kódok világszerte óriási ijedséget okoztak, tele a Facebook szülői kommentekkel – kétségbeesetten kérdezgetik egymástól, hogy mely országokban terjedt el az ilyesfajta kommunikáció a kamaszok között, és mi mindent kellene még tudniuk az emojikról).
Az úgynevezett 80-20 százalékos instagramos statisztika is elgondolkodtató: eszerint a nők 80 százalékát a férfiak 20 százaléka érdekli, mert őket tartják menőknek. A maradék 80 százaléknyi hímnemű versenyzőnek nincs esélye. A kamasz fiúknak az internet azt sugallja, hogy 13 éves korban már illik túl lenni a lányokkal „szinte mindenen”, és akinek nincs még barátnője, az lúzer. A lúzereket pedig a többiek kíméletlenül megtapossák. Mert kamaszkorban bizony még a lányok választanak. Az iskola pedig már rég nem a tanulásról szól, nem biztonságos, nevelő közeg, hanem harctér, ahol mindenkinek ki kell vívnia a pozícióját. A tanárok elfásultak vagy agresszívek, rég feladták már mindazt, amiért anno ezt a pályát választották. És otthon sem könnyebb a srácok helyzete, akik természetesen a szülői mintákat követik. A fiúk olyanok akarnak lenni, mint az apjuk, és ha ez nem sikeredik, mindkét fél csalódik."