Juhász Katalin írása az egy éve, 2025. augusztus 25-én elhunyt Mizser Attiláról az Új Szóban jelent meg. Teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"Ma egy éve halt meg tragikus hirtelenséggel, ötvenévesen Mizser Attila füleki költő, író, irodalomtörténész, szerkesztő, tanár, a hazai magyar irodalmi élet meghatározó alakja.
Állítsd be, hogy az Új Szót az elsők között lásd a Google keresőben!
Aki ismeri a szövegeit, tudja: már korai írásaiban is ott volt bennük az az érettség, az a különös figyelem a nyelvre és az emberre, ami később is jellemezte őt. A 90-es évek elején jelentek meg első versei, bemutatkozó kötete, a Hab nélkül pedig 2000-ben látott napvilágot. Szavai, gondolatai nyomot hagytak irodalmi életünk szövetén. Sőt, valahogy mindig az volt az érzésem, hogy örökmozgóként van jelen az irodalom valamennyi szintjén.
Személyesen a rendszerváltás után találkoztam vele először a rimaszombati Tompa Mihály szavalóversenyen, ahol abban az évben - talán 1992-ben? - egy új kategóriát nyitottak: saját művekkel is lehetett indulni. Mizser Attila egy merészen absztrakt, több tételes prózaverssel állt ki a színpadra, amelyet meglehetősen rendhagyó módon prezentált. Tinédzser volt még, én pedig már elmúltam húsz, de akkor és ott döbbentem rá, mennyire fontos az önazonosság a színpadon.
Vagyis az, hogy lehet akár fütyülni is az elvárásokra és bevett szabályokra a gondolataink, érzéseink tolmácsolásakor. Hogy egy fura szöveget furán előadni nem szentségtörés, sőt, talán csak így lehet. És hogy a szavaknak igenis, súlyuk van, és érdemes hinni bennük.
Ezután körülbelül öt-tízévente futottam össze Attilával, és minden alkalommal életének más-más szakaszában találtam őt, miközben úgy éreztem, én folyamatosan egy helyben topogok, semmi sem változik körülöttem."