Fél kettő. Éjszaka. Szokás szerint megint belecsúsztam a holnapba. Odakint sűrű sötétség, mintha elveszítettük volna a holdat, vagy a hold hagyott volna el minket. Az asztalomat megvilágítják a lámpák, egy fentről, egy oldalról, mesterséges fény ez, mégis barátságos, marasztaló. Ideje lenne befejezni az írást, de a gondolatok még egyre-másra kergetik egymást, még nem érzem a fáradságot, még hajt valami belső kényszer, hogy befejezzem a készülő cikket, tiszta lappal indulhasson a reggel.
Rákattintok a mentésre. A gépet nem szoktam kikapcsolni, úgyis hamarabb fog elszundítani, mint én, de így elkerülöm a monitor elsötétedésének nyugtalanító pillanatát, a folytonosság érzetének megszűnését. Még kihúzom a cikk témáját a billentyűzet mellett veszteglő listáról, de most nem érzem a máskor megnyugtató, felszabadító érzést. Túl hosszú. A következő két hétben le kellene adnom az Új Szó Szalon kulturális mellékletébe az e havi nagyinterjúmat, az ArtLimes folyóiratnak egy nagy anyagot, szlovákról lefordítanom egy szöveget a komáromi levéltárban folyó kutatásokról, feldolgozni két, Komáromhoz kötődő helytörténeti anyagot… Közben a jövő héten a munkában is a bőség zavarával fogok küzdeni. Tél végén, amikor „megállt a világ”, és több időt töltöttem annak kitalálásával, mivel tölthetném meg a Delta hetilapban a rám eső oldalakat, mint magával az írással, bezzeg örültem volna ennek.
Most nem.
Kezdem azt érezni, összecsapnak a fejem felett a hullámok. Hónapok óta nehezebben megy minden, mintha életem egy másik dimenziójában zajlana, ahol másképpen telik az idő, és ahol saját testemmel kell megküzdenem, ami túl fájó és megterhelő és fárasztó. Mindig hittem abban, semmi sem történik ok nélkül. A „balesetek” sem.
Miután leadtam a március elején megjelent regényem, a Nappalok sötétsége kéziratát – ami már csak több mint hatszázötvenezer karakteres terjedelme, és a vendégszövegekhez szükséges „kutakodások” miatt is nagy vállalás volt munka mellett, s belegondoltam, hogy a múlt évben két olyan nap volt, amikor nem írtam vagy szerkesztettem –, megfogadtam, visszafogom magam, még mielőtt a munka teljesen eluralná az életemet. De lehet, hogy a feltételes mód, a jövő idő már nem ér, s ez már megtörtént, csak, amikor először mondtam ki, „soha nem dolgozom, mert nekem a munkám a hobbim”, nem tudatosítottam, hogy csapdába kerültem. Ha valamiféle ambíció hajtana, talán könnyebb lenne, de engem az írás – ami számomra egy elképesztően kreatív játék szavakkal, mondatokkal és persze gondolatokkal – öröme hajt.
Ha megnyitok egy Word-dokumentumot, ugyanazt a belső vibrálást, ugyanazt a kíváncsiságot érzem, mint tíz-tizenegy éves koromban, amikor a tévé előtt ülve szórakozásból buzgón jegyzeteltem Vitray Tamás műkorcsolya-közvetítéseit, a Baló György vezette Stúdiót, Szilágyi János rádióműsorait, vagy éppen órákon át körmöltem a naplómba. Fél három. A hirtelen rám törő elvágyódás maga alá gyűr minden más gondolatot. Már csak egy hónap, és indulunk. Igaz, magamat ismerve már a negyedik nap azt fogom érezni, alkut kötnék az ördöggel is, ha odavarázsolna egy laptopot, vagy ha éppen meglátok valamit, egy furcsa embert, egy ütött-kopott kaput, egy szituációt, megint azon fogom kapni magam, hogy valamelyik kibontakozó ötletemen agyalok. Ha csak Knausgård, Kehlmann vagy Stefánsson, akik terveim szerint „útitársaim” lesznek, meg nem mentenek önmagamtól.