Ipolyságra vissza kell hozni a régi, polgári életformát. Hunčík Péterrel Finta Márk beszélgetett a Napunkon. A beszélgetés teljes terjedelemben a Napunk online felületén olvasható.
Megjelent a nyomtatott Napunk: a 200 oldalas, színes bookazine-ban a közép-kelet-európai újságírás legjavát olvashatja. Rendelje meg még ma!
"Mikor Hunčík Péter pszichiáter, író megírta a Határesetet, az olvasók a gyermeki rácsodálkozás és a mágikus realizmus leleplező erejének segítségével ismerhettek meg egy szlovákiai magyar kisvárost s benne kicsit önmagukat is. Ez a kisváros Ipolyság, mely talán nem a szlovákiai magyarság szívcsakrája, de mindenki számára ismerős lehet, és megtalálhatja benne az azonosulási pontokat – jóban is, rosszban is.
Hunčík Péter ugyan már régen nem él Ipolyságon, a kötelék közte és a város közt egyáltalán nem szakadt el. Azt mondja, szép volt itt megszületni és felnőni, és szép lesz itt meghalni is. Még ha a város nem is ugyanaz, mint egykor volt.
Arról beszélgettünk,
reklama
- hogyan alakult át Ipolyság az 50-es és 60-as években;
- hogyan tanult gyerekkorában ipolysági polgárhoz méltón több nyelven is;
- miben gyökerezett a magyar–szlovák feszültség a városban;
- miért nyúlt a mágikus realizmushoz;
- s hogy milyen hatással van a millenniumi kapitalizmus a szlovákiai magyar közösségekre.
Lassan fél évszázada él Dunaszerdahelyen. Mennyire él még önben az „ipolyságiság”? Milyen helyet foglal el a város az életében, az identitásában?
Kitörölhetetlen helyet. A várossal szembeni tartozásomat a Határeset című regényemben is megpróbáltam egyértelművé tenni.
18 éves koromig éltem Ipolyságon, abban a korban, mikor az ember fejlődik, folyamatosan formálódik a személyisége, az intellektusa. Ebben a nagyon termékeny időszakban egy olyan városban laktam, mely alapvetően különbözik attól a városkától, melyet ma neveznek Ipolyságnak.
A legnagyobb élményeim, „inputjaim”, hogy ezzel a modern szóval fejezzem ki magam, ebből a környezetből jöttek, s ez alatt az otthoni és a városi környezetet is értem. Otthon rendkívül színes társaságot alkottunk, egy karácsonyi vacsoránál 14-15-en ültünk az asztal körül, mely a mai napig megvan az étkezőszobánkban. Ebben a társaságban volt mindenféle ember. Elsősorban persze döntő többségben magyarok voltunk, de volt ott egy német nagybácsi, egy szlovák nagynéni, vagy épp Mayer bácsi, aki túlélte Auschwitzot – és eljött karácsonyra és húsvétra is.
Ads by FatChilli
S az asztalnál mindenki mondta a saját történeteit, gyakran a nyelv is keveredett. S úgy hiszem, ebben nem nagyon különböztünk a város többi polgári családjától. Ipolyságra nagyon jellemző volt ez a fajta keveredés – de ki kell mondani, hogy mindig magyar dominancia volt, a városban mindig mi voltunk kulturális többségben, és mi, magyarok határoztuk meg a város kulturális életét is.
Hunčík Péter. Fotó N – Tomáš Benedikovič
Milyen volt Ipolyság akkoriban?
Az 50-es évek végén és a 60-as évek elején járunk. A városban pezsgő volt az élet – saját szimfonikus zenekara, színházi társulata volt. Évente három-négy színházi bemutatót tartottak, elsősorban operetteket. A Csárdáskirálynő, a Marica grófnő és a Mágnás Miska mellett persze az 50-es évek kötelező szovjet operettjeit is, például Dunajevszkij Szabad szelét is.
S itt volt a sport is, a kötelező foci mellett az atlétika, a tenisz, minden, ami egy nagyvárosban is zajlik."