Min dolgozom? Verset írni dolgozás? Éjjel, lefekvés után, még elalvás előtt kétszer is felkeltem – mit felkeltem? – kipattantam az ágyból, hogy leírjak két sort egy készülő vershez. Kamaszkoromban csináltam ilyet, azokban az években, amikor felfedeztem magamban a költőt, és mindennap írtam egy-két verset, még az éjjeli sötétben is verseken kattogott az agyam. Most már nagyobb a belső csend, ha szavakról van szó, és nagyobb a hangzavar, ha zajról. Írtam egy verset, és most majd minden reggel csiszolgatom pár napig. Mást is írtam. Lebonyolítottam pár felvételi beszélgetést, és megírtam mindegyikről a kiértékelést. Egykori amerikai alma materem, a Dartmouth College alumni nagykövete vagyok, ketten vagyunk Magyarországon, és a magyarországi felvételizőkkel mi készítjük el az interjút. Minden év elején okos, tehetséges, szorgalmas, ambiciózus és a világra nyitott diákokkal beszélgetek, akik nagy fába vágják a fejszét: az egyetememen a felvételi arány 7%, külföldi diákokra levetítve ennél is jóval alacsonyabb. Nagyon keveseknek sikerül. Sajnos nem rajtam múlik. Én is újra diák lettem, és a nagyobb munka, amin dolgozom, a doktori disszertációm. Mivel nem szeretek készülő munkáról részletekbe menően beszélni, erről sem fogok. Különben is, néha szégyennel élem meg, hogy ilyen későn vágtam bele, egykori évfolyamtársaim és barátaim itthon és külföldi egyetemeken már rég docensek, néhányan egyetemi tanárok. Én is éppen tíz éve tanítok folyamatosan a művészeti oktatásban, de sajnos a biztosabb jövőhöz doktori fokozat is kell. Biztos jövő? Queer filmekkel foglalkozom, ha valami, ez nem feltétlenül kecsegtet itthon biztonsággal. Ezért is izgalmas. Mindennap bevonulok az egykori CEU gyönyörű kortárs épületébe, és befészkelem magamat a könyvtárban egy számítógép mögé. Sok kolléga dolgozik itt, rendszeresen látom Fehér Renátót, Dánél Mónát és Owen Goodot, a magyar irodalom eltökélt ír fordítóját, és ide költözött a szomszéd szárnyba a Free SzFE is, a kávézóban és menzán gyakran futok össze, többek között, Németh Gáborral, Upor Lászlóval és Kárpáti Péterrel. Különben nagyon nyomasztó ez a gyönyörű épület. Régen nyüzsgött a CEU a rengeteg diáktól, zizegett a levegő a sok beszélgetéstől, most egy kripta, a magyar demokrácia kriptája, ahol mi vagyunk az élő kísértetek, és keressük a holttestet, ami nincs meg, hiszen az egészet csak mi képzeltük, csak mi találtuk ki – írtam éppen tegnap egy e-mailben Németh Gábornak. Egy egész generációt elkergettek a CEU-val együtt, és az épület, ez a hullaház, épp annak a generációnak lett volna az otthona. Megrázó űr a fiatalok hiánya egy egyetemi épületben.
Gerevich András
1. 29. Szöveg