Forgács Péterrel Plonicky Tamás készített interjút az Irodalmi Szemlében. A beszélgetés teljes terjedelemben az Irodalmi Szemle online felületén olvasható.
"A párkányi születésű Forgács Péter prózaíró nevével gyakran találkozhatunk irodalmi körökben: a Szuperhold (2018, 2020) című első novelláskötetének több darabja is díjnyertes alkotás – ezt jelzik a szerző szlovákiai magyar és magyarországi pályázatokon elért eredményei. Forgács Péter írt kisregényt Fadrusz János szobrászművészről (Fadrusz, 2018), legutóbb azonban egy újabb novelláskötettel rukkolt elő. Az őt ért hatásokról, az írói kurzusokról, a valóság és fikció kapcsolatáról, továbbá a 2024-ben megjelent Veled marad, elkísér című kötetéről kérdeztük.
Válogatott szintű levelezési sakkozó vagy, keresztrejtvényeket készítesz különböző lapoknak, továbbá több évtizede matematika- és fizikatanárként dolgozol. Hogyan függ ez össze az írással?
A levelezési sakk már a múlté. Rengeteg időt és energiát igényelt, egy játszma több mint egy évig is eltartott. Volt, hogy 33 partit játszottam egyidőben, s ha ezek a megoldásra váró szituációk befészkelik magukat az ember elméjébe, nem tágítanak, amíg így vagy úgy meg nem oldódnak. Kevésnek bizonyult a nap huszonnégy órája, döntenem kellett, mitől válok meg. A versenysakk lett a vesztes, kizárólag az időrabló mivolta miatt. Egyébként nagyon szerettem a hajnalba nyúló, tartalmas elemzéseket, főleg ha a kép fokozatosan az én javamra tisztult ki. Maradt a keresztrejtvény-szerkesztés, persze a hivatásom, a tanári pálya mellett. Volt, hogy nyolc szerkesztőségbe dolgoztam be egyidőben, ami szintén rengeteg időmet felemésztette, pedig már nagyon feszítettek belülről a kikívánkozó szövegek, egyre gyakrabban kínzott az elfojtott írásvágy. Aztán, 14 évnyi Rejtvénysziget-szerkesztés után, az egyik ismert szlovákiai magyar lap takarékossági okokra hivatkozva felmondta a szerződésemet. Először nagyon el voltam keseredve, kudarcként éltem meg az egészet, de visszatekintve isteni beavatkozásnak tekintem a történteket, hiszen akkor nyílt ki számomra az irodalom és az írás kapuja.
2013-ban Budapesten elvégezted a Magyar Író Akadémia szépíró mesterkurzusát, majd több írószemináriumi sorozatot, nyári írótábort is abszolváltál, amelyek nagyban segítették a szakmai fejlődésedet. Kik voltak a mestereid, és milyen írói fogásokat lehet eltanulni egy ilyen kurzuson?
A Magyar Író Akadémiára a feleségem fizetett be születésnapi ajándékként, amiért azóta is hálás vagyok neki, már csak azért is, mert ez a lehetőség nekem valahogy eszembe sem jutott, pedig, mint utóbb kiderült, óriási lökést jelentett az írói karrierem kezdetén. Kinyílt számomra a világ, heti rendszerességgel jártam Budapestre, rettentően élveztem az egészet. Minden alkalommal két-két kortárs író adott elő a Müpa egyik különtermében, voltunk vagy hatvanan. Lenyűgözött, amit a profi íróktól hallottam, rengeteget tanultam tőlük, de a legfontosabbnak azt tartom, hogy egycsapásra bekerültem az irodalmi körforgásba. Húsz kortárs író illusztris társasága adta át nekünk a tapasztalatait hétről hétre, közben a hallgatók között komoly barátságok születtek, sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot, követjük egymás írói pályáját, hiszen azóta többkötetes írókká „cseperedtünk”. Ami pedig a szakmai fejlődést illeti: lelkes amatőrökként alkalmunk nyílt bekukkantani a profik műhelytitkaiba, megismertük a közlésre alkalmas szöveg alapvető ismérveit, mestereink személyre szabottan foglalkoztak az írásainkkal, könyörtelenül felhívták a figyelmünket az alapvető formai és tartalmi hibákra, a sallangokra, a töltelékszavakra, a tömörítésre, a szinte minden esetben kötelező húzásra, szóval az olyan írói mesterfogásokra, amelyekre az ember a szoba négy fala között, egyedül biztosan nem jön rá. Évekig tagja voltam Turczi István Filter, majd Különjárat írócsoportjának. Istvánt remek pedagógusnak tartom, felkészülten és nagy elánnal irányította a munkánkat, sokat tanultam tőle. A másik mesterem Háy János, akinek varázslatos személyisége annyira magával ragadó volt, hogy az első szemináriumi sorozat végeztével, újra és újra felkértük őt egy következőre. A Háy-csoport azóta is rendszeresen találkozik, életre szóló barátságok szövődtek, rengeteget köszönhetünk neki. De említhetném Tóth Krisztinát, Zalán Tibort, Márton Lászlót, Péterfy Gergelyt vagy akár Grendel Lajost is, akik nyári írótáborok önzetlen műhelyvezetőiként szintén hatással voltak a fejlődésemre."
