Esterházy Péterre emlékezünk. Lovas Emőke írása a Vasárnapban jelent meg. Teljes terjedelemben a Vasárnap online felületén olvasható.
"A kortárs magyar irodalom egyik legmeghatározóbb alakja volt, akinek művei új irányokat nyitottak a próza nyelvében. Olyan szerző, aki nem egyszerűen használta a magyar nyelvet, hanem újra és újra feltalálta azt: játszott vele, kifordította, megkérdőjelezte. 75 éves lenne, és 10 éve nincs köztünk. Esterházy Péterre emlékezünk.
„Nehéz mesélni, és nem kommentálni.”
A 2016 júniusában, a szerző halála előtt körülbelül egy hónappal megjelent Hasnyálmirigynaplóhoz még ennyi év távlatából is nehéz a kritikus attitűdjéből közelíteni. A magyar nyelven megjelent recenziók-könyvismertetők többsége vagy csupán leíró jellegű, vagy a kötetből kiragadott részletek gyűjteménye. Ennek egyik oka minden bizonnyal az, hogy a Hasnyálmirigynapló a nyilvánosságnak írás és a nagyon személyes, eleve nem megjelenésre szánt haldoklásnapló formájának határmezsgyéjén helyezkedik el. („Lehet, hogy valami más perspektívát kell választanom – megint ragadok az írásnál. Hogy például elég zavaró, hogy e szöveg »jósága« függ írója életkilátásaitól. Micsoda mondat ez is. Akkor újra: szóval, ennek akkor van húzása, ha belehalok a tündérembe.” 14.)
Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplója tulajdonképpen a nemírás könyve. A háttérben nagy nehezen megszületnek még ugyan szövegek: Szüts Miklós festőművésszel közösen A bűnös, a Kovalens- és pár alkalmi írás, de az Egyszerű történet Blixen-változata például már mindörökké töredékben marad. A történet mondhatni fősodra a rákos beteg ember odüsszeiája kórházakból kórházakba, kemoterápiáról sugárkezelésre – vérnyomásértékek és végzetesen fogyó kilók és idők adathalmazában. Közben az író jópár segédegyenessel látja el az olvasót: olvasmányélményekkel (főként Harold Brodkey: Die Geschichte meines Todes című könyvével), a saját családja történeteivel és a magyar közélet eseményeivel, politikával, menekültkérdéssel, de azt a tényt sem megkerülve, hogy a rákja is – a Göteborgi Könyvvásár után, ahol levélben jelenti be a betegségét – közéleti tény. Radnóti Sándor Esterházy-nekrológjában kiemeli, hogy a szerző „életműve csavaros válasz volt a kádári diktatúra ajánlatára, vagyis a magánemberi és a közéleti, a privát és a publikus radikális elválasztására: nem lehetsz ugyan szabad a politikai térben, ám a magánszférádba nincs beleszólása senkinek.” Mindez a Hasnyálmirigynaplóban, a család-, a betegség- és az országtörténet radikális összeíródásában is megfigyelhető.
Esterházy Péter 2015. május 24-től, vasárnaptól 2016. március 2-áig, szerdáig írja a naplóbejegyzéseit. Az utolsó töredék egy utolsó, lezáró mondaton tűnődik el („A mindiget javítom örökkére.”), s ez mégiscsak a befejezhetőségnek, egyfajta lekerekíthetőségnek az esélyét hordozza.
A Hasnyálmirigynapló szövegterei, Hasnyálka (Muci), a gyönyörű, bombázó nő és Esterházy szerelmi története, majd a Csokonai drámai költeményét megidéző nevű Hasnyálmirigytündérnek az író ellen elkövetett kéjgyilkossága, valamint A bűnös akvarell naplójegyzetei és gyilkosságtörténete folyamatosan egybejátszódnak: „Nincsenek új szavak. A. nyögött, ő egyre nehezebbé tette magát, cementtömbök a hastájon, tompa, éles fájdalmak váltották egymást, akár a fénynyalábok, fény- és árnyéknyalábok.” „A szerelem nem azonos a boldogsággal, de nem találunk se színt, se formát, se festékmozgást, amely ezt tárgyalná.” A halálos beteg ember útját sincs értelme tárgyalni a reménytől a reménytelenségig, sem azt, hogy mekkora hatásfokú és pontosan mennyi hasnyálmirigyrákosra van szükség ahhoz, hogy a világ együttérzőbbé váljon. Egyszer csak elhangzik a mondat: „Meghalok.”, és egy másik az orvostól: „Ez már nem múlik el.”"