Már több mint egy éve gyermeknevelési szabadságon vagyok, így szigorú értelemben véve nem dolgozom. Sokan kérdezték, hogy bírom az itthonlétet, nem hiányzik-e az egyetem, a kutatás, a tanítás, hiszen Zorka nem sokkal a doktori védésemet követően érkezett hozzánk, sőt, volt olyan kedves, hogy még a születésnapját is arra a napra időzítette, amikor hivatalosan is megítélték nekem a doktori fokozatot, így most két nagyon fontos dokumentumon is ugyanaz a dátum szerepel. Az oktató-kutatói és az anyai énem összefonódása nemcsak szimbolikusan, hanem a gyakorlatban is tetten érhető, hiszen a gyereknevelésnek is megvannak a maga szakkönyvei; tavaly ilyenkor például rengeteget forgattam a La Leche League által kiadott A szoptatás női művészete (2022) című kézikönyvet, amely minden anyatejes táplálás mellett döntő szülő házi bibliája lehetne, de nemrég Gósy Mária Pszicholingvisztikája is lekerült a polcról, ezúttal természetesen az anyanyelv-elsajátításról szóló fejezetet tanulmányoztam ismét át (hiszen mesterszakos koromban még vizsgáztam is a tárgyból). Persze, azért egy (már!) stabilan járó kisgyerek mellett nem sok ideje marad az embernek azon gondolkodni, hogy a holofrázisoknál tartunk-e még, vagy ez már a telegrafikus beszéd lenne, de egy-egy ilyen pillanat segít kapcsolatot teremteni azzal a bizonyos szakmai énemmel. Az egyetemi óráimra való készülések és a leadandó tanulmányok helyét, bármennyire is szerettem volna, valami oknál fogva nem tudta teljes mértékben átvenni a babanapló töltögetése, helyette a pelenkázó melletti múminos falinaptárba vésem fel rendszeresen azokat az első és megismételhetetlen pillanatokat, amelyekből egyszer majd megkonstruálhatom a Mesélj, anya, milyen voltam… kérdésre írandó narratívát.
A szakkönyvek hébe-hóba való forgatása mellett több félbehagyott szépirodalmi mű is áll az íróasztalomon. Ceruzával a kézben olvasni majdhogynem lehetetlen küldetés egy totyogó mellett, de azért igyekszem az altatások alatti lopott időben feljegyzeni a gondolataimat. Most éppen Helena Sinervo finn szerző Tytön huone ’Lányszoba’ (2020) című regényét olvasom, amelynek az alaphelyzete az, hogy egy anya az egyszem lányát készül éppen elengedni a nagyvilágba, és ennek apropóján felidézi a saját korai leválását a szüleitől, az őt ért traumákat és tapasztalatokat. Érdekes érzés nézni az alig egyéves kislányomat, és arra gondolni, hogy egy nap majd nekem is el kell engednem a kezét (bár ez nem is annyira távoli jövő, hiszen már most sem kér abból, hogy kézen fogjuk!). Sinervo regénye arra is emlékeztet, hogy bármennyire is szeretünk valakit, tiszteletben kell tartanunk a személyiségének és a személyes terének a határait. És bármennyire is félelmetes vagy fájdalmas, annyira csodálatos látni, ahogy egy kisgyerek kijelöli ezeket a határokat. Hogy miként hagyjunk neki teret anélkül, hogy magára hagynánk benne – ez a regény egyik nagy kérdése. Ha kész válasz nincs is rá, legalább tudhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül a kérdéssel.
Ugyan most konkrét szövegen nem dolgozom (bár Zorka napirendje már kialakulóban van, a fogzás, egy-egy hasfájósabb időszak alatt teljesen borul minden), aktívan követem, hogy mi történik a négy falon túl, a politikai és a tudományos közéletben. Így nagyon izgultam, majd legalább ennyire örültem, amikor bejelentették az új gyermek- és oktatási miniszter személyét. Lannert Judit munkáira a disszertációmban is hivatkoztam, hiszen kiváló ismerője az oktatási rendszereknek, így a finnországinak is. Tankönyvelemzéssel és tantervkutatással foglalkozóként, az érvényben lévő NAT elkötelezett kritikusaként, kíváncsian és bizakodva várom, hogy miként alakul az oktatás jövője Magyarországon.
De hogy erről a hétről is essen konkrétabban szó: miközben ezt írom, egy héliumos szürke nyuszi nevet rám sok-sok színes lufi, falra függesztett Happy Birthday-felirat és egy hatalmas egyest formázó lufi társaságában. Az elmúlt hetekben magunkban, a családdal és a barátokkal is Zorka (és a férjem) születésnapját ünnepeltük, a dekoráció lebontása és elcsomagolása (a lufik kipukkasztása) ennek a hétnek a feladata. Ahogy édesanyám gyászjelentőjének megszerkesztése sem várhat már, csütörtökön temetjük. A gyászmunka még folyamatban van, és attól tartok, hogy a hét végeztével nem is érünk a végére.