A héten, mint minden héten az elmúlt egy évben, megpróbálok dolgozni valamin. Előre tudom, hogy nem érek a végére, mert odakozmál a zabkása, el kell indulnunk végre, hogy odaérjünk a találkozóra, most már biztos késéssel, már megint félbehagyom, mert elfelejtem beadni a D-vitamint, ha nem dobom el a könyvet, a javításra váró kéziratot, a befizetni való számlát, a macskák elmosásra váró tálkáját most azonnal.
Ezen a héten is megpróbálok picit haladni anélkül, hogy elveszíteném a pillanatot, amikor a kisfiam rám mosolyog, mert a szeme sarkából figyel, hogy vajon én is nézem-e, és gyors is, pedig még menni sem tud, egy-kettő magához ragadja a billentyűzetet, és el is küldi az üzenetét: bfasiyfhsldkf, ami értelemszerűen félreértésekhez vezet.
Ezen a héten megpróbálok valamit befejezni: hogy az első szülinapi meghívót kapják-e kézhez az ünnepelt családtagjai, vagy egy viszonylag rendezett kéziratot egy zsűri, még nem tudhatom.