Megálmodott halak
Annak idején, amikor még semmilyen irodalmi szöveget nem publikáltam, egy ismerősöm egyszer úgy mutatott be valakinek, hogy: „Ő Csutak, egy nem író író.” Olyan hangsúllyal mondta ezt, hogy nem lehetett eldönteni, ezt bírálatnak vagy dicséretnek szánja.
Azóta sem írok túl sokat, de azzal nyugtatom magam, hogy minden tapasztalatom majdani szövegekhez gyűjtött anyagnak is tekinthető. Persze ez a taktika nem mindig működik. Főleg, amikor mondjuk buta sorozatokat nézek egy elsötétített szobában, mert semmi másra nem vagyok képes 35 fokban. Most viszont annak ellenére, hogy nem írtam semmit és más munkát sem végeztem, annyi élményben volt részem, hogy mégis azt merem mondani, hogy dolgoztam a héten.
Sőt feldolgoztam, ledolgoztam, kidolgoztam, bedolgoztam, átdolgoztam mindenfélét a fejemben, miközben huszonnégy kreatív ember társaságában lehettem a hét első két napján. Ugyanis a Bázisnak köszönhetően részt vehettem az Irodalmi Szemle Búcson megrendezett alkotótáborában.
Rég nem voltam ilyen harmonikus közegben, ahol különböző generációkhoz tartozó alkotók beszélgetnek egymással nemcsak irodalomról, de sok minden másról is. Próbáltuk felidézni például, hogy milyen festmények szerepeltek Lars von Trier Melankólia című filmjében, beszéltünk Esterházyról, Hrabalról, Hašekről, Vonnegutról, Joseph Hellerről, Hiperkarma-koncertről, szóba került a ’86-os foci VB, beszéltünk sakkról és ennek kapcsán Bartók Imre Damien című regényéről, Forgács Péter felolvasott egy szellemes részletet egyik szintén sakkról szóló írásából. Számomra a legmeglepőbb az volt, hogy bár többen éppencsakhogy megismerkedtünk, a búcsúest egy pontján megosztottuk egymással meghatározó rémálmainkat.
Izgalmas volt megfigyelni ahogyan a hivatalos program elemei tovább dolgoznak bennünk. Legalábbis én összekapcsoltam az álomtematika intenzív felbukkanását Gužák Avarka Klaudia Furcsa halak című kiállításával, amit Németh Zoltán nyitott meg aznap este.
A kiállítás anyaga jól illeszkedett a terem régies berendezéséhez, a faragott támlájú székekhez, a virágalakú búrákból álló lámpák tompa fényéhez és a mindent beborító sötétbarna lambériához. Messziről úgy tűnt, mintha egyes munkák nagyanyáink hímzőkeretben felejtett hímzései lennének vagy csipkés szélű terítők, amelyek régen hasonlóan masszív, sötétbarna bútorokat díszítettek, mint amik a teremben álltak. De akár utólag átszínezett recés szélű régi fényképekre is lehetett asszociálni.
Közelebbről már látszott, hogy különböző méretű, párnákat formázó textildarabokról van szó, amiken játékos könnyedséggel megfestett antropomorfizált állati és növényi alakzatok burjánzanak. Mintha a párnákra ismétlődő álmok, álomvariációk vetülnének rá. A repülő halak, nőalakokra, nyúlra, őzre, kutyára emlékeztető figurák szürreális kompozíciói Chagall festményeire emlékeztettek, bár ez a magánmitologikus világ sokkal visszafogottabb színekkel dolgozik, törékenyebbnek tűnő figurákból építkezik.
Ha még közelebbről figyeljük meg a képeket, feltűnik, hogy rengeteg babafejszerű alakzat van szétszórva a párnákon, van, hogy jól beazonosíthatóan, van, hogy alig láthatóan, halvány pasztellszínekkel megrajzolva. Mintha ebben az álomvilágban még kialakulatlan teremtmények serege venné körül a már formát nyert lényeket. A színvilágukban nagyon derűs képek nemcsak titokzatosak, de helyenként hátborzongatóak is. Ebből a szempontból kiemelkedik a két ikerszerű pillangóarcú női-lény. A testükben feltáruló hasadék első pillantásra fekete nyakkendőnek tűnik, de ha jobban megnézzük, olyan alakzatokat rejt a feltáruló mélység, amelyek csecsemőfejek és koponyák egyaránt lehetnek.
Az álomszerűség a hét további részében is velem maradt. Például amikor Komáromban élő barátnőmmel átsétáltunk a Vág folyón. Nagyon kétségbeejtő, hogy ilyen nagy a szárazság. Borzongatóan valószerűtlen élmény volt begyalogolni egy folyó közepéig, aminek a nagyon alacsony vízállás ellenére (még a derekamig sem ért) mégis érezni lehetett az erejét, az egyre erősebb sodrást.
Az is a táborban szerzett élmények utóhatása lehetett, hogy a kedvenc komáromi turkálónkban muszáj volt megvennem egy nagyon színes, halakkal díszített szoknyát, annak ellenére, hogy többnyire egyszínű ruhákat hordok.
A vonatúton azon töprengtem, hogy mennyire sajnálom, hogy a humor egyre inkább kiszorul a kortárs magyar irodalomból. Közben meg egy olyan regényen dolgozom, ami traumákkal és gyásszal foglalkozik, vagyis témaválasztásában trendinek számít, és valószínűsíthető, hogy humortalan. Közben pedig az foglalkoztat leginkább, hogy hogyan tudnám a humort mégis összekombinálni súlyos egzisztenciális problémákkal, hogyan mutathatnám fel hitelesen azt a nagyon is ambivalens világtapasztalatot, aminek részese vagyok.
Köszönök mindent a szervezőknek és mindenkinek, akivel a táborban találkoztam. Nagyon sok mindennel gazdagodtam. És még meg sem említettem az űrállomásszerű borospincét, a kiváló vendéglátást (különösen az első napi vadast), a tengerként hullámzó horgásztavat, a nosztalgikus pingpongozást és a lányokat az 5-ös szobából, akikkel annyira jól éreztem magam.
