Csehy Zoltán Ovidius Átváltozások-fordításáról Krupp József írt a Jelenkorban. A kritika teljes terjedelemben a Jelenkor online felületén olvasható.
"Csehy Zoltán Metamorphoses-fordítását komoly várakozások előzték meg, nem függetlenül az eposz paradoxnak mondható recepciótörténeti helyzetétől. Arról a kettősségről van szó, hogy Devecseri Gábor 1964-ben megjelent fordítását úgy tartják számon, mint amelynek nem sikerült igazi nyelvteremtő erővel megszólaltatnia Ovidius művét – legalábbis biztosan nem olyan kanonikus érvénnyel, mint Devecseri Homérosz-fordításainak a görög eposzokat –, ugyanakkor a mű mégis rendkívül intenzíven van jelen a kortárs irodalomban és művészetben. Olyan fordítás lebeghetett azok szeme előtt, akiknek fontos az antik irodalom magyarországi befogadásának kérdése, amely visszaadja Ovidius művének páratlan gazdagságát, és természetes és eleven magyar nyelven szólal meg. A tizenkétezer sorból álló eposz magyarra ültetése roppant fordítói feladat, és Csehy Zoltán előtt megemelhetjük a kalapunkat. Az új magyar Metamorphoses eleven szöveg, amelynek befogadása hangos olvasás esetén lehet a legteljesebb.
Devecseri Ovidius-fordítása megjelenésekor lényegében alig részesült kritikai figyelemben. Kivételt jelent Horváth István Károly negatív véleménye (Tiszatáj, 1965/10), melyet Csehy említ is utószavában. Horváth első kritikai észrevétele arra irányult, hogy bár Devecseri szigorúan betartja a metszeteket (Ovidiusnál az ötödfeles metszet az uralkodó, mely ebből a sorból lehet ismerős: „Régi di- | csősé- | günk, || hol | késel az | éji ho- | mályban? ||”), sorait többnyire mégis döcögősnek érezzük, mert a vershangsúly nála szinte soha nem esik egybe a természetes hangsúllyal. Csehy nem ragaszkodik mindenhol a metszetekhez – lesznek, akik ezt felróják neki –, sorainak lüktetését ugyanakkor a legtöbbször természetesnek érezzük. Ellenpéldaként álljanak itt Deucalion szavai társához, Pyrrhához: „Kedves, hidd el, hogyha a tenger habja benyelne / téged, hagynám, testem a tenger habja benyelje!” (I. 361–362. A mitológiai alakok nevét latinosan írom, ahogy Csehy is teszi.) Csehy itt visszaadta a két latin sor – pontosabban második felük – párhuzamosságát („te quoque pontus haberet” – „me quoque pontus haberet”), de a klasszikus ovidiusi metszetek hiánya, s hogy lényegében minden verslábhatár egyben szóhatár, leülteti a sorokat. A kötet egészére azonban, mint látni fogjuk, nem ez a jellemző.
Annak bemutatása előtt, hogy milyen kitűnő megoldásokkal van tele a fordítás, három kritikai megjegyzés."