Bukovszky Orsolyával, a legújabb filmes generáció legígéretesebb képviselőjével Janković Nóra beszélgetett az Új Szó kulturális mellékletében, a Szalonban. Az interjú teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"A tehetségnek nincs mértékegysége, és talán önmagában nem is elég: kell hozzá valami más, valami nehezen megfogható erő. Az a fajta színpadi jelenlét, amely arra készteti a nézőt, hogy a sötétben próbálja kibogarászni a műsorfüzetben a nevet –, és akkor kapcsol: ő az a szentpéteri származású fiatal színművész, aki még csak tavaly diplomázott, de már bemutatkozott a Vígszínház, a Pesti Színház, a Pécsi Nemzeti Színház előadásaiban, jelenleg pedig egyebek mellett a Radnóti Színházban, a Jurányi Házban, a Trafóban láthatjuk. Mindemellett filmekben, sorozatokban is egyre gyakrabban tűnik fel. Tehetségét az elmúlt évben a legújabb filmes generáció legígéretesebb képviselőinek járó Friss Csillag díjjal ismerték el. A Komáromi Jókai Színházban Az elátkozott család című előadásban találkozhatunk Bukovszky Orsolyával.
Az első komoly színházi élményem a Komáromi Jókai Színházhoz kötődik: gimnazistaként a Rómeó és Júliában és a Bánk bánban szerepelhettem. Teljesen más érzés egy ismerős közegben játszani, ahol a nézőtéren ülők nagy részét gyerekkorom óta ismerem. Akkor még nagyon stresszeltem, szerencsére a tánckar tagjai jó csapatot alkottak, tartottuk egymásban a lelket. Amikor Gál Tamás, a színház igazgatója felhívott, hogy a Jókai-emlékév keretében készülő előadásban, Az elátkozott családban Malárdy Hermina szerepében tudnának elképzelni, nagyon megörültem. Euforikus érzés volt együtt játszani azokkal a nagy színészekkel, akikre már tízéves koromtól felnézek. Viszont már van annyi színházi tapasztalatom és rutinom, hogy nem izgultam. Ha ma elmegyek színházba, és egy barátom vagy kedves ismerősöm szerepel az előadásban, én szorítok neki a legjobban, küldöm a pozitív energiát, és bízom benne, hogy ez másoknál is így működik.
Vannak színészek, akik az előadás megkezdése előtt kilesnek a takarásból, hogy a családtagjaik, barátaik közül kik ülnek ott a nézőtéren, míg mások ilyenkor már szigorúan befelé, a megszemélyesítendő karakterre figyelnek. Rád melyik a jellemzőbb?
Aki igazán fontos számomra, általában előre szól, hogy ott lesz. Előadás előtt inkább a saját kis rutinjaimra összpontosítok, amelyek darabról darabra változnak. A Budaörsi Latinovits Színházban, a Martin Crimp brit drámaíró szabad adaptációja alapján készült Cyrano de Bergeracban én vagyok Roxane; ezekre az előadásokra például negyed hatra kell beérnem, mert a partneremmel, a Bergeracot alakító Böröndi Bencével mindig újra átvesszük a szöveget, majd jön a smink, kezdés előtt pedig az elmaradhatatlan, nyugtató jógás légzés. A jógát már gimnazistakoromban kipróbáltam, de akkor nem fogott meg igazán. Amikor rossz passzban voltam, újra elkezdtem foglalkozni vele, és nagy szerelem lett. Közben mozgásterápiára is jártam, ami sokat segített az önbizalomhiányom leküzdésében. Készülök letenni a jógaoktatói szakvizsgát is, mert a jövőben ezzel is komolyabban szeretnék foglalkozni.
Ez az az időszak, amelyet egy korábbi beszélgetésünk során önsorsrontó időszakként emlegettél?
Igen. Tényleg az volt. Mivel a szlovák nyelv nem volt az erősségem, fel sem merült bennem, hogy a pozsonyi Színművészeti Egyetemre is beadjam a jelentkezésemet. Ma már nagy valószínűséggel másképpen döntenék. Budapestre és Kaposvárra jelentkeztem, az utóbbi helyre fel is vettek, de valahogy idegennek éreztem a közeget, nem éreztem jól magam, így ismét nekifutottam a budapesti felvételinek. Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályába kerültem – amiért végtelenül hálás vagyok, mert nagyon sokat kaptunk tőlük szakmailag és emberileg is –, de alighogy elkezdődött a tanév, még bele sem rázódtunk igazán, csak kerestük a helyünket, amikor előbb jött a Covid, majd az egyetemfoglalás, és egyszeriben minden összeomlott körülöttem. Kiraktak minket a kollégiumból, közben haza sem tudtam jönni... szörnyen megterhelő időszak volt. Nem volt semmiféle kapaszkodóm. Elbizonytalanodtam. Mindenben. Végül beláttam, hogy tennem kell valamit azért, hogy ismét jól érezzem magam.
Fotó: Szekeres Laura
Nagy erőre vall egy ilyen időszakban bevállalni egy olyan nyomasztó témájú film főszerepét, mint a Jövő nyár, amely a nemcsak társadalmi szinten, hanem a családokon belül is tabutémának számító fiatalkori öngyilkosságot és az azt követő gyászfolyamatot állítja fókuszba.
A tanáraink mindig hangsúlyozták, hogy saját érdekünkben kötelességünk elmenni a castingokra, de mielőtt igent mondunk egy szerepre, tudnunk kell, milyen darabról vagy filmről van szó, ki a rendező, illetve az operatőr, mert rajtuk rengeteg múlik. Szinte az egész osztályunk jelentkezett. A járvány miatt rendhagyó módon videós formában zajlott az első kör, én is elküldtem az anyagomat, akkor még nem tudtam, milyen komoly témát érint a film. A rövid szüzsét csak a második, már személyes válogatáson kaptuk meg, a forgatókönyvet pedig csak azután olvashattam, hogy Kárpáti György Mór, a film rendezője kiválasztott a szerepre. Először megijedtem a szerep súlyától, de már akkor is azt gondoltam – és most még inkább úgy gondolom –, hogy erről a témáról igenis beszélni kell. Kárpáti Györggyel a mai napig tartom a kapcsolatot, gyakran kikérem a véleményét szakmai kérdésekben, jókat beszélgetünk. Hiszek abban, hogy csak az a szakmai kapcsolat működik jól, amely emberileg is működik, ez sokkal fontosabb annál, mint hogy éppen melyik nagy plakáton szerepelek."