Bőd Titanillával Plonicky Tamás beszélgetett az Irodalmi Szemlében. A beszélgetés teljes terjedelemben az Irodalmi Szemle online felületén olvasható.
Képek: Dózsa Csilla
"Bőd Titanilla újságíró kilenc éven át vezette az Új Szó sportrovatát, könyvet írt Novota Jánosról, az Európa Ligában is védő szlovákiai magyar futballkapusról, jelenleg a szlovák nyelvű Sportnet munkatársa. 2024-ben izgalmas fordulatot vett a pályafutása: Kirmizi és Karmazi, a két kadıköyi kandúr címen meseregénnyel jelentkezett, amely két isztambuli macska kalandjairól szól. A meséről, az őt ért hatásokról, Isztambulról és a jövőbeli terveiről beszélgettünk vele.
A Kirmizi és Karmazi, a két kadıköyi kandúr című köteted műfaját tekintve meseregény, de a felnőttek számára is élvezhető és szórakoztató olvasmány. Köztudott rólad, hogy elsősorban sportújságírással foglalkozol, most mégis főként gyerekeknek szóló kötetet írtál. Hogyan lesz egy sportújságíróból meséskönyv szerzője?
A Covid idején nagyon le voltam törve, mert azt hittem, az az élet, amit korábban éltünk, soha többé nem fog visszatérni, és már soha nem lehet szabadon utazgatni a világban. Az Isztambul iránti vágyódásomat enyhítve régi fotókat nézegettem, és elém került egy kép, amit Kadiköyben fotóztam, és amin két macska egy biciklit birizgál. Pontosan emlékeztem rá, hogy addig fészkelődtek a biciklin, amíg az nagy robajjal el nem dőlt, és persze a két macska rémültem elszaladt, aztán biztos fedezékből lestek árgus szemekkel a biciklire. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon mire kellhet két macskának egy bicikli. Hát mert menni akarnak valahová! Vajon hova akarhatnak menni? Mondjuk Kadiköyből az európai oldalra. Hirtelen azt vettem észre, hogy van a fejemben egy történetkezdemény, amit elkezdtem csiszolgatni, és rájöttem, hogy nagyon jólesik nekem ezen gondolkodni. Mivel abban az időszakban tényleg nagyon magam alatt voltam, mindenképpen egy „feelgood” sztorit szerettem volna írni, arra jutottam, hogy ehhez a mese műfaja a legmegfelelőbb. Nem tudtam elképzelni, hogy egy kvázi felnőtteknek szóló történetet meg tudnék írni pozitív végkifejlettel úgy, hogy ne legyen gagyi.
Több helyen is nyilatkoztad, hogy gyerekkorodban nagyon szeretted a meséket. Mennyire voltak ezek az élmények meghatározók a számodra? Kik voltak a kedvenc meseíróid? Miket tanultál tőlük? Hogyan építetted be a tanultakat a Kirmizi és Karmazi megírásába?
Nagyon korán, már háromévesen tudtam olvasni, úgyhogy a könyveket elolvastam magamnak, viszont nagyon szerettem hallgatni a kitalált történeteket, amelyekhez aztán mindig hozzá is szóltam, sőt esetenként előre felvázoltam a szinapszist, hogy miről szóljon az adott mese. A családtagjaim közül mindenkinek megvoltak a maga „speciális” meséi. Édesanyám mesélt a legtöbbet, neki mindig az engem éppen akkor foglalkoztató témákból adtam egy vázlatot, amit neki hosszasan ki kellett fejtenie, és amikor már szerette volna lekerekíteni a történet végét, én nagy szemekkel, csengő hangon megszólaltam: „És akkoooooor?….”
Nagyapám történetei abból indultak ki, hogy ő kisfiúként a nagypapájával és két kutyájukkal, a Teddrával és a Plútóval, kirándulni ment, de ebből aztán egy olyan történetfolyam lett, hogy bejárták egész Európát, csónakkal a Sajóról eljutottak egészen a Fekete-tengerig. Mivel nagypapám földrajz- és történelemtanár volt, így a földrajzot is jól bele tudta építeni ezekbe a történetekbe.
Keresztapám egy nyuszicsaládról mesélt, Nyúlapó, Nyúlanyó és a három nyúlfiú: Nyifi, Nyafi és Nyufi életéről. Nagymamámnak volt a legszűkebb a repertoárja, a „Gombászás” és a „Cirkusz” – ezek a saját gyerekkorából származó megtörtént esetek voltak, és a cirkuszoson általában elaludtam még azelőtt, hogy a cirkusz megérkezett volna a faluba."