Jó ideje készülök arra a város-, pontosabban temetőnéző sétára, amelyet Adél lányommal tartunk a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás felkérésére június 7-én, vasárnap (ez itt a reklám helye). A kevésbé ismert, de annál vadregényesebb pozsonyi Szent Miklós temetőbe megyünk. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy Adéllal közösen kalauzoljuk majd az érdeklődőket, és éppen a soron következő hétre maradt, hogy megbeszéljük, ki, mire jutott a kutakodásban, majd összehangoljuk, melyikünk, miről beszél majd. Adél anyja lánya (is): negyedik éve tanul Pozsonyban, és nagyon jól ismeri és kiismeri magát a városban és annak történelmében, szóval örülök a közös munkának.
Magyar-történelem szakos pedagógusként az egész tanév folyamán rengeteg tanításon túli feladat vár rám, többek között az iskolaújságunk (meg)szerkesztése és betördelése – ez utóbbihoz a napokban kell hozzáfognom.
Nem tudok metszeni, csak merek – szoktam mondogatni. Lehet, hogy mégiscsak értek valamelyest hozzá, mert rengeteg virágot hozott a kora tavasszal alaposan visszametszett angol rózsánk, és a körtefánk is ígéretesen néz ki. Rendszeresen gyönyörködöm bennük: képes vagyok hosszú percekig csak állni és nézni őket. A rigók és a galambok újabb generációja – a korábbi évek gyakorlatához hasonlóan – szemet vetett a szépen pirosodó eprünkre, úgyhogy nincs mese, idén is meg kell építenem saját találmányomat, az „eprecet”, egy cirkuszi sátorra hasonlító, másfél méter magas rudak által tartott, madárhálóval fedett alkalmi ketrecet, hogy megvédjem a termést, és legyen mivel dolgoznom a következő hetekben...