Állunk megilletődötten szeptemberben a pécsi köztemetőben dédöregapám sírjánál. Férjem, lányom, kedvese és én. Végigsimítom a bágyadt őszi napfénytől langyos sírkövön a kopott feliratot:
Felejthetetlen férj és édesapa
VANYA JÁNOS
1889 – 1963
Béke poraira!
Milyen kiszámíthatatlan, furcsa dolgokat produkál az élet. Dédöregapám Tardoskedden született, a mai Szlovákia területén, ahol én is élek a családommal. Parasztgyerek volt, de műbútor-asztalosinasnak állt, és dolgozott mesterével a tardoskeddi templom Szent József-oltárának faragványain. Egy aprólékosan mintázott képkerete ma is ott lóg anyámék nappalijának a falán, igazi remekmű. Szakmáját mégsem folytatta, helyette földjein gazdálkodott.
Nagyon szerette a lovakat. Rossz idő esetén inkább maga húzta a szekeret, hogy kímélje őket. Állítólag sosem káromkodott, ha feldühödött, így szokott kifakadni: „Azt a micifixjét nékije!” A kedvenc sztorim róla, hogy párjával mezítláb ment a paphoz. Vagyonosabbként otthon tiltották neki a szegény lányt, így eldugták a csizmáit, hogy ne tudja elhagyni a házat. Hát ment mezítláb. És elvette Major Annát, akivel kilenc gyerekük született, bár közülük öt még csecsemőkorban meghalt.
A háború után, amikor jött a kitelepítés, Bonyhád mellé kerültek egy tanyára, Ladományba. Itt okozták halálát a lovak, melyeket annyira szeretett. Megriadtak valamitől, dédöregapám leesett a bakról, gerinctöréssel a pécsi kórházba került, ahol hamarosan belehalt sérüléseibe.
Felesége ezek után nem találta a helyét Magyarországon. Rengeteg ügyintézésbe tellett, hogy visszakerülhessen lányához a Felvidékre – akit családjával korábban Csehországba deportáltak, mivel szíve szeretett szülőfalujába húzta. Kétéves koromban épp rám vigyázott, aki a bilin ültem a konyha közepén, amikor mellém zuhant a padlóra. Így ő a tardoskeddi temetőben fekszik.
Állunk a pécsi köztemető X-es parcellájának 21. sorában, közvetlenül a katonasírok mellett. Ez a 314 km távolság elviselhetetlenül szomorú. „Míg a halál el nem választ...” Egy ilyen élet után még csak nem is fekhetnek egymás mellett. A felejthetetlen férj és a feleség, aki kétévente szült neki. Mert Benešék úgy döntöttek, ahogy. Hogyhogy azok után sem „kélt káromkodni kedve” Vanya Jánosnak? Én bizony elmentem Kassára, hogy leköpjem az épületet, ahol a Kassai kormányprogramot aláírták.
És legközelebb egy kevés földet is viszek dédöreganyám tardoskeddi sírjáról Vanya János pécsi sírjára. És fordítva: hozok onnan a dédire, akinek mindössze asszonynevét vésték ki aranybetűkkel a fekete márványra:
Itt nyugszik Istenben megboldogult
Vanya Jánosné
1893 – 1975
Mostanság gyakran utazunk oda. Lányom a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán tanul pszichológiát. Párja pécsi.
– Rengeteg fura véletlennek kellett megtörténnie sok ember életében, hogy mi négyen itt álljunk – sóhajtok.
– Vagy semmi sem véletlen – vonja meg vállát húszéves lányom –, és azért történt pontosan minden így, hogy mi négyen most itt állhassunk.
Hm. Hát ilyen, amikor az univerzumban egy pillanatra épp helyreáll a rend?