Bartalos Tóth Iveta Helé című kötetéről Kaszás Dávid írt a Vasárnapban. Írása teljes terjedelemben a Vasárnap online felületén olvasható.
"A Bázis-könyvek 61. darabjának egyes novellái több folyóiratban kerültek közlésre. A Womanpress könyvei közé keveredett kollekció kitűnő installációvá állt össze. Színmintákkal teli gyöngyfüzérré. Tövisékszerré.
Bartalos Tóth Iveta úgy kezdi a játékot, hogy a feladata értelmében megfigyel. Semmiképpen sem feltételez. Magán(y)nyomozóként rögzíti a friss adatokat, operatív észrevételeket tesz. Minden megbízásának ad egy számot. Egy azonosítót. Ez lehetne a negyvenhetes. A jelenleg folyamatban lévő elszámol(tat)ás. Vajon rajta mit lehetne megfigyelni? Milyen ember rajzolódna ki a mappányi adatból? Egy dobozban lapulóból, melyből felrajzolja a lelkét a házak falára, és nem érti, hogy lesz ebből újra otthon. Verandás kis porta a nagyvárosi szürkeség után (mely lehetne a fájdalmasan üres, félévnyi bukott életének néma tanúja). Persze az álom még akkor épült, mielőtt a valóság kivillant az illúzió varázsköpenye alól. A szél már gyászdalokat dúdol a hátunk mögött, fehér gombocskák siratódalát. Készülnek ugyan a meleg, puha, illatos finomságok, megtanulhatjuk szeretni az őszinte ízeket, de egyre gyakoribbak a rémálmok, a lidércnyomások. A termést pusztító nyári viharok, melyek radikálisan vörösek. Mint a halál piros köde. Mintha belülről mindene felgyulladt volna. Kiégett, elfogyott. Füstös, sötét látószerveket varázsol hát magának, amíg be nem áll a szem(m)értéke. Bámulja a mama hímezte eget, és az sem biztos, hogy lát(tat)ni akarja ezt a neki nem tetsző valóságot. Ezt a szúrós színmintákkal teli katalógust.
Van, amiről nem beszélhet. Máskor sem, most sem. A hallgatása persze lehet beszédes, még ha némaságba, „másságba” burkolja is magát. Van, hogy nem felel. Nem válaszol. Azt az anyjától tanulta, ilyenkor bármelyik szava katalizátor lehet. Az istenadta, néma angyal mégis felnő. Kilövi magát a nagyvilágba. Megtanulja kezelni az „efféle helyezeteket”. Negyvenéves lesz ez a gyerek. „Negyven… Gyerek!” Majd szeretne újra láthatatlanná válni: „pont úgy, ahogy anyám kérte, most nem az apám fia vagyok, nád, nedves föld, reggeli szellő (…) nádirigó, vízipók (…) a csend a pillanatban…” (13.) Visszaváltozni. Gyorsan. Gyorssá. Fácáncsibévé. Csuhébabává. Újra (négyszer) tízévessé, boldog festőlánnyá. Sugárvirágból csokorrá, tavasztündérré (a perzselő, horzsoló nyárban), fehérbe (k)öltözött menyasszonnyá. Apró virágú rezgővé anyja virágoskertjében. De már ő is egy torony. Szürke, gonosz vízköpőkkel teli."
