Bartalos Tóth Iveta Alzsbetka - Csak mi nem lehettünk többek című novellája az Irodalmi Szemle 2025/7-8. számában jelent meg. Teljes terjedelemben az Irodalmi Szemle online felületén olvasható.
"ALZSBETKA
Csak mi nem lehettünk többek
Elindulok haza, hátranézek, itt vagy-e te is. Mögöttem csak az üresség, a fényesre kopott macskaköves járdán a lépteid fájdalmas hiánya kopog a nyomomban.
A ház előtti virágoskert még ilyenkor ősszel is tökéletesen gondozott. Ebben a közösségben, ahol csak tanárok laknak, sosincs helye hibának. A járda gondosan felsepert. Az ablakok tiszták. A lépcsőház frissen felmosott. Nincs gyom. Mennyit vitáztál nyaranta a Palo bácsival, hogy ne irtsa olyan megszállottan a gyermekláncfüvet, hiszen az gyógynövény, ráadásul annyira gyönyörű, ahogy a zöld fűben sárgállik. Nem értette. Ez gyom Lenka, gyom, ismételgette, és éles szerszámát a földbe szúrva gyökerestül tépte ki az összeset. Dühös voltál, apa pedig ideges, amiért a kollégákkal vitázol. Még majd hozzátok be a feszültséget a kollektívába is, holmi gyomok miatt, mondta, gondosan ügyelve arra, hogy a szomszédok ne hallják, viták nálunk is vannak. Valójában azonban sosem voltak. Apa odahaza is iskolaigazgató maradt. Olyankor mi ketten biciklire ültünk és kitekertünk a városból. A Vág partján sárga virágkoszorút fontunk. Órákig ültünk a vízparton, távol a túlszabályozott életünktől, ahol nemcsak a vadvirágok, de mi ketten is gyomok voltunk a tökéletesre nyírt zöld pázsitban.
Belépek az ajtón, a lakás sötét és üres. Van arra fizikai magyarázat, hogy a táskám ilyenkor nehezebb, mint egyébként? A szennyest a mosógépbe, a magányomat a díványra teszem. Ott elférsz, mondom neki, dagadhatsz kedvedre. Ezt is teszi mindig, ha kéthetente hazajövünk, vasárnap délután alig fér be a táskámba, mikor visszapakolom. Elhúzom a függönyt, a nappali ablakában kipusztult a fehér orchidea is. Ő volt az utolsó a tizennégyből. Most már felesleges arra emlékeztetnem aput, hogy a virágoknak csak víz és fény kell az élethez, semmi más. Egyik is, másik is, kérdezné sértetten. Egyik is, másik is, ismételném utána. Ne gúnyolódj, figyelmeztetne, persze halkan, nehogy, …tudod, szomszédok, tudod, mindenki kolléga és beosztott. Én is mindig tudom, egy szó nélkül megyek be olyankor a szobámba."