Hirtelen úgy érzem, hogy rám szakadt minden. De ez az érzés mégse hirtelen jött, lassan állandósulni látszik. Tegnap érkeztem Bukarestbe, egyébként repülővel szoktam ingázni (nagy ez az ország), de kivételesen átautóztam a fél országot, mert ma továbbutazom Csíkszeredába, holnap ugyanis középiskolai tanári I-es fokozati bizottságban veszek részt. Tegnap az érkezésem után megtartottam az óráimat az egyetemen, ma koradélutánig szintén ezzel fogok foglalkozni. A május a legszebb Bukarestben, még nincs rekkenő hőség, de már kizöldült/virágzott az összes park, kár, hogy most a nagy rohanásban észre se veszem. Mert közben konferenciát is szervezek: idén tölti 70. évét a magyar nyelv és irodalom oktatása a Bukaresti Egyetemen, és ezt egy nyolc különböző európai országot képviselő tudós társasággal fogjuk megünnepelni június elején. Reméljük, nem búcsúbuli lesz, ugyanis állandósulni látszik az a fenyegetés is, hogy hosszú távon elsorvaszthatják a tanszékünket, mert kevés a diákunk. Nem csak nekünk, általában az ún. „kis nyelveknek”, vagyis a magyaron kívül a roma, a héber és a különböző szláv szakokat is fenyegetik. Ez ügyben kb. október óta folyik a szervezkedés különböző szinteken: az intézeti, kari kollégákkal tiltakozunk, sajtótájékoztatókat tartunk, politikai képviselőkkel egyeztetünk, kérvényeket és beadványokat írunk, most épp perre készülünk. Alig tíz nap múlva jön a karunkra (és a nyakunkra) az akkreditációs bizottság, hónapok óta erre gyűjtjük a különböző „papírokat” a „dossziéba”, a héten a diákokat, a végzetteket és az őket alkalmazókat kell még beszerveznünk a „nagy napra”, bizonyos létszámban. Közben tanulmányt írok az ötvenes évekbeli romániai lágerek román nyelvű irodalmi konstrukcióiról, jó lenne csak és kizárólag ezzel foglalkozni, de a sok adminisztráció és szervezőmunka mellett a szellemi munkára marad a legkevesebb idő. Admibábák közt a szellemgyerek…
Bányai Éva
5. 6. Szöveg