És akkor: Gesamkunstwerk
Terjengős előszó, amiért minden szerkesztő botozást írna elő, ha tehetné
A rézelő
Az agent provocateur nagyjából így fogalmazott, most te vagy a soros, írj arról, min dolgozol a jövő héten, de nem muszáj szigorúan csak a jövő hetet érteni ezen, lehet az elkövetkezendő hetekre, hónapokra is gondolni. A Bázis honlapja háromnyelvű, írhatod bármelyiken.
Rögtön eszembe jutott a magyar népmesei okos lány, aki hozott is ajándékot, meg nem is. Írok több nyelven, meg nem is. Írok egy nyelvközi perspektívából, mint összművészet, összirodalom, és igazából teljesen mindegy is. Írok a munkámról, meg nem is. Írok valami személyeset, meg nem is. Adok is, meg nem is. Mindarról hallgatok is, ami igazán fontos, meg nem is.
Ugyanez a kedves személy valahol azt írta, hogy én „emigráltam volna”. Mondhatnám színpadiasan – Ez rágalom! Szabad ember ott él, ahol akar, visszatér, ahová akar, és birtokába veszi, amit akar.
Ez ugyan kissé megalomániásra sikeredett, de máris értelme lesz, amint megidézzük a tények mostohaleányát: a kontextust.
Azt hiszem, bennünk — olvasókban, akik írnak — az a közös, hogy valamennyien Gutenberg Galaxis-iak vagyunk. Útlevelünk a könyv, vonatjegyünk az ideák. Szerelmesen nézünk minden vadidegenre, akiről gyanítjuk, valami olyan tud, amit mi nem. Néha magyarázkodnunk kell emiatt. Amikor az idegen megérti, hogy szerelmetes kíváncsiságunk az érdekes gondolatnak szólt csupán, amit egy percre ő hordozott, létrejön köztünk a kapocs, amitől a félreértés megszűnik, és néha egy szinkronúszásszerű tánc kezdődik: művészet, ami a közösség sokféleségéből és tehetségéből születik.
Tehát akármilyen nyelven lehet írni, így a nyelvközi pozíció is vélhetően elfogadott. A munkának nem kell szigorúan véve csak írással foglalkoznia, de foglalkozhat azzal is, ami csak írással jár, mint afféle akcidencia. A min dolgozol-t persze lehet szigorúan skolasztikus módon értelmezni, de egészen tágan is. Nem lesz nehéz kitalálni, a szerző merre hajlik, de minden leegyszerűsítés tévedés lenne.
Úgy érzem, ez olyan téma, amihez sokszorosan rétegzett előszó jár. A kontextus minden. Először meg kell alapozni a gondolat épületszerkezetét, a mélystrukúráját, távlatait mindannak, ami ezután jön, mert különben minden utólagos máz, fricska, díszítés nélkülözni fogja a termőképes szöveg teherbírását és jelentésrétegeit. Lehetséges, hogy ez az író dolga, aki művész: ez a fajta beporzás, ami olyan lehelletszerűen finom, mint a pillangó szárnyán a por. Az olvasó gyanútlanul belélegzi, és az anyag nemcsak átalakul benne, hanem átalakít. Finom méreg járja át, ami vagy megöl, vagy megelevenít: lassan szétáramlik benne, szétbont és újraépít. Ez alkímia.
Jaj, ez már nagyon misztikusnak hangzik! De hogy is ne lenne misztikus. Finomkodás nélkül kell megdolgozni a mélyrétegeket. A művész, ha valami, akkor fröccsöntő kisiparos, szennycsatorna-tisztító: a sár megdolgozása nélkül nincs repülés. De nem, nem erről akartam írni.
Mivel dolgozol a héten?
Válaszoljunk erre normálisan.
Van erre rövid válasz: a játszóteremen.
Ennek így semmi értelme.
Csak ennek van értelme.
Utószó
Próbáljunk ennek értelmet adni. Most elkerülhetetlen személyeskedni.
Kénytelen vagyok a kellemetlen zöngékkel rendelkező ’én’-re utalni. Rossz ízlés, tudom, de jelölőfogalomnak mégis megteszi.
Identitásomat megpróbáltam néha játékosan megfogalmazni, felnőttségem anyanyelvén angolul:
I’m a high-pressure, self-fertilising ecosystem. Writing, for me, is an unwelcome byproduct of the Health and Safety decompression protocol to prevent spontaneous combustion.
Szeretem az ént teljesen személytelen tartományban tartani. Nem tartom magam írónak, nem tartom magam festőnek. De az írás is és a festés is elengedhetetlen mindahhoz, amit létrehozni szeretnék. Egy önreflexióra képes ökoszisztéma vagyok; hagyományos értelemben nemcsak most nincs énem, de sohasem volt. Saját prioritáslistámra negyvenes éves koromig fel sem kerültem, ezt is valaki más vette észre, nekem fel sem tűnt.
Most ennek az ökoszisztémának a finomhangolása folyik. Olyan tektonikus átalakuláson megyek át, hogy pirulás nélkül aligha tudnék róla mélyebben beszélni. Maximum utószóban, vagy lábjegyzetben.
Az elmúlt években annyiféle tárcát, rövid prózát írtam magyarul és angolul, hogy ideje ezeket rendbe tenni akkor is, ha nem feltétlenül kezdek velük valamit. Kis tárcákat írtam a Facebookra, amelyek többnyire olvasói szerelmeslevelekben csapódtak le; talán jó lenne összeszedni a jobbakat egy tárcakötetre. Angolul is sokat írtam: volt egy kritikai gondolkodásról szóló sorozatom, amelynek elismeréseképpen kitiltottak a felületről, így teljes mértékben sikeresnek ítélem. Onnan is jöttek szerelmeslevelek. Azért az nagy dolog, amikor angol anyanyelvi beszélők arra figyelnek fel, hogy a nyelvhasználatod mennyire különleges és erős, és szeretnék, ha nekik dolgoznál.
De a legnagyobb jutalom nem ez. Hanem amikor valaki, akit korábban elámítottak szélsőjobboldali ideológiák, egyszer csak megírta és megköszönte, hogy írásaimmal megváltoztattam álláspontját. Ma már tarthatatlannak találja mindazt, amit előtte gondolt. Ó, hogy jó volt a kovász! Ez az egyik legkedvesebb eredményem.
Nemrégiben írtam egy stratégiai kommunikációs sorozatot angolul (lásd a linket itt), ami nyolcszáznál több feliratkozót vonzott, közöttük a magyar elit néhány nagyágyúját. A legmeglepőbb mégis az volt, hogy a sorozat nagyon magas szintű rendszergondolkodókat vonzott a világ minden tájáról és a legkülönfélébb területekről.
Tömény, több mint ötvenéves munkaalkoholizmusom után most három hónap kényszerszünetet iktattam be, ami lényegében azt jelenti, hogy nem dolgozom napi tizenhat órákat. Munka mellett persze írok, festek és folyton tanulok.
Mellesleg: képek!
Nincsen kész kép. Minden fázist, szerkesztést, variációt egyenértékű alkotásnak tekintek.
Akkor kész a kép, ha már nem tudok belőle tanulni, ez az állapot, remélem, sohasem jön el.
Ebben az időszakban mindannak teljes integrálása történik: készségeknek, kompetenciáknak, felismeréseknek, tudásnak, tapasztalatnak, amit eddig összehalmoztam. Ha ez másoknak idegenül hangzik, akkor pont jó, mert nekem is az. Egyrészről mindennel aprólékosan megküzdök, öngyötrés nélkül elvállalok minden fájdalmat, amit kell, megtisztítom a saját anyagomat, és ez így, kénytelen leszel elismerni nyájas olvasó, mindenkinek Gesamkunstwerk.
Utószó utáni utószó
Kedvenc példaképeim egyike nem író, hanem a szerénység művésze: Szemerédi Endre matematikus, aki valahol azt írta, mindig nagyon lassan dolgozik, sokat hibázik, és szinte csak tévedésképpen jön rá a megoldásra. Ugyanilyen nagy példaképem Grigorij Perelman, a géniusz, aki visszautasított egy egymillió dolláros jutalmat, mert úgy vélte, a bírálóbizottság nincs abban a helyzetben, hogy képes legyen megítélni a munkáját.
Úgy érzem, van némi hasonlóság, noha nem képzelem magam semminek. Nagy magányomban elértem valahová: a világom annyira különös, idegenszerű még nekem is, hogy tudom, megértést nem várhatok senkitől, és egyetlen percre sem jut eszembe kívánni ezt. Megadatott — talán megszolgáltam? — egyfajta fenséges belső szabadság. Mit panaszkodjam? Mit és minek kérnék bárkitől? Akármit megtehetek, és a nagy veszteségek idején is olyasfajta érzés töltött el, mint Colas Breugnon-t:
"Év végi mérlegemet készítem el most, és megállapítom, hogy hat hónap alatt mindenemet elvesztettem: feleségemet, házamat, pénzemet, lábamat. De a legmulatságosabb a dologban az… Sosem éreztem magam ilyen frissnek, szabadnak, szállongó és hajlékony szelleműnek."
Minden tökéletes mindaddig, ameddig az elmében, ezen a különös játszótéren bármi megtörténhet és bármi alakot ölthet.
Most és mindig ezen játszótéren dolgozom, ahol bármi lehet.
Jeromos.
A szent elsőre vízfejűre sikeredett. Ehhez pont illett a glória. Az inzultus radír áldozata lett, a glória maradt. A glória így kicsit túl nagy, de akinek glóriája van, ne panaszkodjon a nagyságra. A kép minden fázisa önálló verzió. És Jeromos maga mondja bibliafordítás közben: ‘Mily bárdolatlan beszéd ez, és milyen hanyag stílus!’ — majd visszatér Vergiliushoz, Ciceróhoz és Platónhoz.”
Rózsaszín fa.
A kép mélyzöldjei barackrózsaszín fatörzset követeltek. ‘Te hülye vagy?’ – kérdeztem magamtól, de éreztem, hogy mégis ez a jó. A csoport végül bólintott: megint megcsináltad.