Szünet
Polgári foglalkozásom szerint kommunikációs menedzser vagyok egy IT-cégben Shoreditchben. A munkám lényegében két fő ágra oszlik: egyrészt a „versenyistálló” „lovásza” vagyok, az a dolgom, hogy új „versenylovakat” szerezzek be, és nagyon jól bánjak velük, hogy „bevetésen” jól szerepeljenek. Második része, hogy mindenhol a világon, ahol IT-rendezvényt szerveznek a mesterséges intelligenciáról és adatkutatásról, összehozzak egy együttműködési szerződést. Persze menetközben rengeteg írnivaló van, az szóra sem érdemes, számomra ez a pihenés része. Iszonyúan pragmatikus az egész, színtiszta üzlet. Tiszta fejűnek kell lenni. Minden partnerrel letárgyalom a feltételeket, és alkalomadtán alkudozom, mint egy kofa, azaz ez jópofa, izgalmas, pörgős munka, ezért aztán imádok visszatérni abba a világba, ahol két lábbal állok ... a felhőkön. A héten sikerült partnernek behozni két globális céget, akarom mondani, ők kerestek meg minket, és miután mi egy picike, de hatékony cég vagyunk, a boldogságban úszom, mert valamit csak jól csinálhattunk.
Írást tekintve más a helyzet. Küzdök azzal, hogy felszabadítsak időt, és dühöngök, hogy nem tudok osztódással szaporodni. Az a végtelenül agyafúrt mestertervem, hogy a munkaadót meggyőzöm a fizetésemelésről, de nem több pénzt kérek, hanem három napi munkáért kérek ugyanannyit. Mégis, mindig, kizárólag az írás a legfontosabb. Az írásban olyan fázist élek, amilyen a Petri György versében, az Interjúrészlet-ben található lekottázott valóság.
’Az elmúlt két évben,
de ezt úgy értsed, ahogy mondom,
minden áldott nap
legalább egy verset nem írtam meg,
ha esett, ha fújt.
De volt olyan például,
amikor három verset nem írtam
egy délelőtt leforgása alatt.
Hát persze az ilyen
én úgy nevezem „rohamok”
ritkák.’
Magyarul a hallgatás vagyok maga, a magyar valahogyan a búcsúzás nyelve, azé az elemi születésé, ahogyan erőszakosan kitéptek valamiből, ami drága volt, és amit titkos kincsként mentek át: agyamat elönti az adrenalin. Angolul nem ismerem ezt a pátoszt, angolul ismerem a humort, az iróniát, a mindennapok derűjét, és viszolyogva kerülöm a nagy szavakat, magyarul egyfajta fellengzősség az anyanyelvem, merthogy észlelésemet sok könyvvel kezdtem, és azzal, hogy elvágtam a szálakat a világ felé, amint magamra eszméltem. Magyar idiolektusomból hiányoznak a mindennapok, mert színtisztán a fejemben éltem. De ez érdektelen.
Az írás most a szünetjel, állandó tervezgetés, mindig nagyratörés, nem, nem az emberek miatt, akik ott sincsenek, hanem mert kénytelen vagyok pátoszos, patetikus lenni megint, hiszen Istennel állok párbeszédben, és mi már ezt megbeszéltük, tudjuk, amit tudunk. Azt mondom, piszok szemtelenül, hogy de, képes vagyok arra, amiért idejöttem, és még azelőtt túlvállaltam magam, hogy beléptem volna ebbe a világba.
Könyválmokat szülök és dédelgetek, melyik legyen? De azon dolgozom, hogy visszamenekülhessek a saját világomba, és megbékíteni igyekeznék a mindennapokat is, helló világ, mondd, mit akarsz tőlem, elvégzem, de aztán hagyj békén teljesen, jó? Megegyeztünk?
Az igazán nagy művek, ahogyan ezt a modernista értelemben használták, szerintem mind ezt teszik – számítástechnikai hasonlattal élve mintha frissítenék a szoftveredet. Csakhogy ez közösségi szinten is lehetséges, csak érteni kell a „kódoláshoz”. Ez egy következő szint. Flegmán és undokul meg sem magyarázom ezt, mert úgy sem...
Ez most az álmodozás része. Van egy dossziém könyvötletekkel, valami hibrid műfajjal, ami a fikció és tényirodalom határán mozog, olyasvalami, ami kozmikus, lehetőleg akkora nagy, ha megírom, akkor az én életemben nem is fogja érteni senki, és akik értik, nem merik kifejezni, hogy méltányolják, mert az egy kódok könyve lesz. Itt van egy határtalanul buta, kihalás előtti faj: az ember. Nem igazán lenne nagy veszteség, ha eltűnne végleg, gondolhatnánk néha dühösen látva ostobaságait, de valahogy csak képesnek kellene lennünk beszélni arról a tágasságról, amiben mégis ez elhelyezhető. Jól megírni egy történetet rendkívül nehéz, megírni egy egyetemes történetet még nehezebb, remélem, a jóisten megbocsát nekem ezért a pokoli arroganciáért, egy olyan könyvet szeretnék írni, amely kreatív rombolás útján átkócolja a közösségi tudatalattit, ami annyira egyes emberi léptéken túli, hogy az egyes ember alig érti — ami nem irodalom, irodalom fölötti, irodalmi értékkel, de pontosan az, amit mondtam: kód, szeretném átírni a kódot — ennyi, amennyiért idejöttem. Szeretnék egy olyan pillanatképet mutatni, ami holografikus üzenetként egyszerre tükröt tart, másrészt mozgókép, ami megmutatja az összes lehetséges út és kimenetel lehetetlenségét. A könyv egyesítené magában mindazt, ami a legjobb Balzac-ban, Vonnegutban, Barnes-ban, Thomas Pynchonban egyben, és mégis egyik sem, hanem egy saját univerzum saját nyelvét hozná létre.
... úgy érzem, most meg kell állnom. Le kell állni. Mint egy élsportoló, aki pontosan ismeri a határait, és noha napi rutinja átpréselni magát ezeken; tudja, mikor van az a pont, amikor ezt a belső ösztönzést fel kell függeszteni. Elfárad az anyag.
Testemet elhagyta a lélek, nincsen benne szusz. Most egy pillanatra megállok és várok.
Tudom, hamarosan újra elkezd megtölteni valami kimondhatatlan erő, ami új szintre visz, lassan megérinti a lábujjat, a lábfejet, a bokát, a lábszárat, a térdet, a térdhajlatot, a combot, az erős csípőt, a derekat, a mellkast, a vállakat, a nyakat, koponyatőt, a fejet, a fejtetőt, de nem mozdulok. Kicsit olyan, mint amikor várni kell, hogy az új program betöltődjön. Várok. És amikor kész, akkor kilövök ebből az állóhelyzetből, és valami történik, ami emberi észleléssel fel sem fogható, szóval tapsviharra akkor sem számíthatok, ha minden a várakozásoknak megfelelően sikerül. Jó hecc egyébként.
Az álmodozás megint. Amikor állsz és nekiiramodsz olyan erővel és gyorsasággal, hogy azonnal az észlelés határain túlra kerülsz. Ott valami volt – ez legyen a védjegyem, ez a nyugtalanító érzés, hogy van valaki, aki az idősíkok között szabadon grasszál, mert neki ez lényegi adottsága, és mint a görög istenek, néha megmutatja magát, mert igen szereti a mókát és az ugratást, és mint a jó paraszt, szereti elvetni a magot, amiből kinő az égig érő fa —mert az ugratása kiterjed a kozmikus dolgokra is. Mindennel szabad játszani.
Valamivel csak el kell tölteni azt a kis időt, amíg itt vagyunk. Barátnőm, akinek nyelvtudományból van doktorija, amelyet az Érdy-kódexből írt, és folyton nyelvromlásokkal viccelődünk, nagyon komolyan azt a tanácsot adta nekem, hogy nem kell excelni. Olcsó szójátékokba végképp bele se mennék. Nem kell excelni, de lehet, vágtam rá vidáman – de csak gondolatban, magamnak, és sokkal később, mert imádom a lehetetlen fogadásokat.