A színház életem egyik nagy ajándéka. Holocsy Krisztinával Janković Nóra beszélgetett az Új Szóban. Az interjú teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"Kerek évfordulók éve ez Holocsy Krisztina, a Komáromi Jókai Színház művésznője életében. Harminc évvel ezelőtt lépett édesapja, Holocsy István nyomdokaiba és kezdte meg színpadi pályafutását, a napokban pedig ötvenedik születésnapját ünnepelte. Munkásságát, amely a fiatalabb generációk számára is példamutató, számos alkalommal elismerték: átvehette a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, Ferenczy Anna- és Lőrincz Margit-díjjal, valamint a Szlovák Irodalmi Alap díjával is kitüntették. Az Apácák című darabban nyújtott alakításáért a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján megkapta a legjobb alakításért járó elismerést. A közönség vérpezsdítő komédiákban, szívszorító drámákban, elgondolkodtató kortárs darabokban és szívet melengető gyermekelőadásokban is rendszeresen láthatja. Holocsy Krisztina mára mindannyiunk „Holocsy Krisztije” lett.
Mire gondoltál, amikor március 15-én elfújtad a szülinapi tortádon a gyertyát?
Arra, hogy milyen csodás családunk van, és édesapánkra, aki február 18-án lett volna hetvenöt éves. Nagy űrt hagyott maga után. Sokáig úgy éreztük, mintha még mindig velünk lenne, és a mai napig rengeteget gondolok rá. Rettentő igazságtalan az élet, hogy fiatalon, mindössze negyvenhat évesen eltávozott örökre, és nem ismerhette meg az unokáit. Pedig biztosan nagyszerű nagypapa lett volna. A gyerekeknek – Marci fiamnak, és a húgom (Holocsy Katalin színművésznő – a szerk. megj.) két lányának – sokat meséltünk a Holocsy papáról, ahogy emlegetni szoktuk. Az öcsénk, Viktor kislánya mindössze hét hónapos. Az egész család szinte lázban ég az örömtől, hogy ismét van egy kis jövevény, akit babusgathatunk, és akinek majd szintén mesélünk róla.
A színház előcsarnokában felállított mellszobrát 2010-ben, meg nem élt hatvanadik születésnapján húgoddal együtt avattátok fel. Édesapáddal játszottatok valaha egyazon darabban?
Kati jóval később, 2003-ban, a pozsonyi színművészeti elvégzése után került csak a színházhoz. Nekem még középiskolás koromban Az olasz szalmakalap című bohózatban és az Árpád-házi Szent Margit című drámában megadatott, hogy együtt legyek vele színpadon, de közös jelenetünk nem volt. Kollégaként csak egy közös évad adatott meg nekünk, de akkor sem játszottunk együtt. A műsorterv szerint Az arany emberben lett volna erre először lehetőségünk, de ezt már nem érte meg.
Érdekes, hogy nagyon nehezemre esett elmondani neki, hogy a színészi pálya felé kacsintgatok. Meg is lepődött, mert addig nem sok jelét adtam az ilyen jellegű ambícióimnak. Zeneiskolába jártam ugyan, meg énekeltem az iskolai kórusban, de például szavalóversenyekre nem jártam. Egyszer ugyan rábeszélt a tanító néni, de a kerületi forduló előtt lebetegedtem. Az is lehet, hogy inkább belebetegedtem a gondolatba, hogy ki kell állnom a közönség elé, ahol minden szempár rám szegeződik. Nagyon stresszes, lámpalázas gyerek voltam. Soha nem szerettem a középpontban lenni. Attól például ma is szorongok, ha felkérnek egy beszélgetésre, mert ilyen helyzetben az embernek nincs lehetősége alaposan átgondolni, jól látja-e önmagát az adott életszakaszában.
Azért merted nehezen beavatni a terveidbe, mert túlságosan respektáltad?
Nem is tudom. Talán igen. Nagyon családcentrikus, közvetlen és derűs apa volt. Bár sokszor láttuk őt színpadon, mi nem úgy néztünk rá, mint színészre. Nekünk az apukánk volt. Ráadásul a színházról ritkán beszélt, szöveget csak elvétve tanult otthon. Az otthon töltött időt igyekezett velünk tölteni. Soha nem volt egyikünkkel sem kritikus. Visszagondolva, talán attól tartottam, hogy megpróbál lebeszélni. Nem tette, sőt felajánlotta, hogy felkészít a felvételire, de nem fogadtam el. Egyedül akartam megoldani, mert úgy gondoltam, csak így tudom felmérni, mi az, amit tudok, mennyire vagyok tehetséges. Abban az évben, amikor érettségiztem, éppen nyílt a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán musical szak, amit akkoriban négyévente indítottak. Végigcsináltam a háromkörös felvételit, az értesítésben azonban az állt, hogy nem jutottam be, viszont ajánlották, hogy próbáljam meg a Budapesti Operettszínház hároméves zenés színészképzését. Elmentem, de később kiderült, hogy nem indítanak első osztályt, így a második évfolyamba soroltak be. A többiekhez képest viszont egyévnyi lemaradásom volt, amit be kellett hoznom. Nem volt könnyű. Főleg nem úgy, hogy erős volt bennem a megfelelési kényszer és a maximalizmus."
