A kritikus epilógja. Hizsnyan Géza írása az Új Szó kulturális mellékletében, a Szalonban jelent meg. Teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"Több mint négy évtizeddel ezelőtt azért kezdtem el komolyabban foglalkozni a színházzal, és kritikákat, tanulmányokat írni, mert elszomorított, hogy a „mi színházunk”, az akkor két társulattal egy igazgatóság alatt működő Matesz (Magyar Területi Színház) milyen színvonalon működött, mennyire hiányzott a saját esztétika, stílus kialakításának még az igénye is. Illetve, ha ilyesmi véletlenül fölbukkant, hatalmi szóval vetettek véget neki.
Néztem a számtalan problémát felvető, legtöbbször érdektelen, sőt néha bántóan gyenge előadásokat, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy úgy tűnik, ez a helyzet mindenkinek – közönségnek, alkotóknak, mindenekelőtt pedig a politikának – megfelel. Azért kezdtem el behatóan foglalkozni a színházzal, azért próbáltam írásaimban értelmezni, elemezni az előadásokat, hogy a komoly művészi hatásra, az ókori görögök által katharsisnak nevezett megrázó élményre és az általa nyújtott megtisztulásra áhítozókat, nézőket és alkotókat egyaránt közös gondolkodásra, útkeresésre ösztönözzem. A politikának – akkor még a szocialista kultúrpolitikának – persze nem volt szüksége gondolkodtató, problémafeltáró, ezzel potenciálisan „bajkeverő” előadásokra. Gondosan véget is vetettek minden következetes színházépítő, gondolati, erkölcsi és esztétikai alapon építkező próbálkozásnak. (Mindenekelőtt Beke Sándor, majd Gágyor Péter és Szigeti László kassai színházcsináló kísérleteinek.)
„No majd most!” – mondtuk a rendszerváltáskor, és reménykedtünk. Jött is Komáromba Beke Sándor, a régi igényességgel, új színházcsinálói lendülettel, de mit tesz isten és a politika, 4 év után mennie kellett. 1999-ben volt még egy, szakmai és művészi szempontból kiemelten ígéretes próbálkozás Kiss Péntek József igazgatósága idején. Hogy ezt is a politika „végezte ki”? Ki más tette volna! Igaz, ekkor (2003-ban) pici homokszem került a hatalmi-politikai gépezetbe: az új igazgató választásánál a bizottságban bőven túlsúlyban levő politikusok elszámolták magukat, így a posztra kiszemelt, a színházművészethez semmilyen alapon nem kötődő dilettáns helyett a pályázók közül a szakmailag kétségtelenül legalkalmasabb jelölt került az igazgatói székbe. Megtalálni annak okait, neki miért nem sikerült az áhított cél elérése – egy szakmailag kiemelkedő, saját stílussal rendelkező, határozott erkölcsi-gondolati értékrendet képviselő színház létrehozása – nem ezen írás feladata.
17 év után történt az újabb változás."