A kíváncsiság az, ami nem enged megállni. Matusek Attilával Janković Nóra beszélgetett az Új Szóban. A beszélgetés teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"Matusek Attilát előbb ismerte meg a magyarországi közönség, mint a hazai. Itthon a Komáromi Jókai Színház társulatának tagjaként először színészi alakításaival, majd rendezőként is felhívta magára a figyelmet Shakespeare, Molière és más klasszikusok újszerű megközelítésével. Eközben a Pressburg, vagyis az első magyar–szlovák dramedysorozat főszerepében országos ismertségre tett szert. „Bűvös hetedik” hazai rendezése, a Szívritmuszavar, már nem egyszerű szakmai állomás: egyszerre koncertszínház, egy új színházi nyelv keresése és a lehetőségek próbája. Meddig lehet elmenni, ha valaki nem biztosra játszik, hanem folyamatosan feszegeti a saját határait?
Milyen érzés volt, amikor a neved az óriásplakátokon immár szerzőként is megjelent?
Nem érdekelt, nem hozott lázba. Sokkal inkább az kötötte le a gondolataimat, hogy a bemutató eredeti időpontját szervezési okokból három hónappal előrébb hozták, így nem maradt időm arra, hogy hagyjam leülepedni a szöveget, eltávolodjak tőle, újracsiszoljam. Sokan csodálkoznak, honnan vettem a bátorságot egy saját darab megírásához, miközben ez csak kőszínházi viszonyok közt az első, független társulatok, alkalmi formációk már több szövegemet színre vitték. Ez a mostani kifejezetten a Szívritmuszavar című előadáshoz született, és nem tekintek olyan irodalmi műként rá, amely a színpadtól függetlenül, például nyomtatásban megállná a helyét. Választhattam volna a biztonsági játszmát is, és ismét színpadra adaptálhattam volna egy klasszikus művet, mint a Tháliában a Szentivánéji álmot, vagy a Tartuffe-öt, de abból nem tanulhattam volna annyi újat. Ebből viszont iszonyatosan sokat sikerült. Fejlődni szeretnék, és ehhez szerintem elengedhetetlen, hogy fejest ugorjunk a bizonytalanba.
Milyen szempontból?
Minden téren: a dramaturgiától kezdve a rendezésen át egészen a színészvezetésig. Sokkal nehezebb „hazai pályán” instruálni a kollégákat. Sajnálom, hogy viszonylag későn tudtak azonosulni az elképzeléseimmel, csak a főpróbahétre értek össze a szálak. Lehet, hogy ez elkerülhető lett volna, ha korábban kezdhetünk díszletben próbálni, technikával. Valahol könnyebb is egy saját darabot megrendezni, hiszen nem kell egy idegen szöveget ízekre szedni: az ember pontosan tudja, mi miért került bele, mit miért írt. Éppen ezért tudott egyszerre vicces, meglepő vagy akár bosszantó is lenni, amikor a kollégák leragadtak egy-egy mondatnál, és mögöttes tartalmat kerestek, pedig az ott pontosan csak annyit jelentett, amennyi le volt írva. Nem klasszikus színházi szövegről beszélünk, rengeteg benne a zaj, mint az életben, és van, amikor tényleg azt mondjuk ki, amire gondolunk. Színészvezetésben még bőven van mit fejlődnöm, mert bár az egészet látom, de azt nem tolmácsolhatom a szereplőknek jelenetenként. Mert a színész nem folyamatábrát és rendszert lát, hanem pillanatnyi motivációt. Viszont örülök, hogy tudok bízni a színészekben, és bátran merem állítani, hogy nem volt még olyan előadásom, ahol ne tettem volna meg mindent azért, hogy a kollégák színészként a legjobban jöjjenek ki belőle. A három főbb szereplő, a tragikus triász – Szvrcsek Anita, Hostomský Fanni és Béhr Marci – játéka például nagyon sokat hozzátett a darab sikeréhez.
A Szívritmuszavar című előadásban
Fotó: Dömötör Ede/Komáromi Jókai Színház
A Szívritmuszavar című előadásban
Miért erre a témára esett a választásod?
Rengeteg téma foglalkoztat, egy könyvesboltban is nehéz levenni 100 könyv közül a legjobbat. Talán nem is lehet. Amikor felmerült a lehetősége, hogy a 2025–26-os évadban saját darabomat rendezhetem meg, átnéztem a műsortervet. Valami teljesen más hangvételű, más tematikájú előadáson kezdtem agyalni, mint ami alapvetően adott volt az évadban, de mégsem akartam, hogy kilógjon. Szeretek rendszerben gondolkodni. Mivel korábban is láttam a kollégáimat a Hapcikirályban hangszereken játszani, és tudom, milyen remek zenészek, ráadásul én magam is játszottam zenekarban, már egy ideje foglalkoztatott egy zenés, koncertszínházi jellegű projekt. A családi minták és sémák, amelyekkel nap mint nap találkozunk, pedig mindig is érdekeltek. Ha figyelünk a körülöttünk lévő emberekre, láthatjuk, hogy szinte mindenki cipel valami súlyt az otthonról hozott batyujában. Végül ez a két irány – a zenés színház és a családi minták okozta sérülések – ért össze a darabban. Mire azonban ez a kettő valóban összeállt, számtalan szakmai vita, brainstorming és látványos, de üres ötlet merült fel, majd parázs nélkül hunyt hamvába. És közben mégis meg- megszülettek a csodák Miki Lacival (Miklós László, az előadás dramaturgja – a szerk. megj.). Tudtam, hogy érteni fogja a gondolatmenetemet, és mivel nem először dolgozott szerzői színházban, biztos voltam benne, hogy ő lesz a megfelelő alkotótárs."