A friss Dosky-díjas Forgács Miklóssal Finta Márk beszélgetett a Napunkon. A beszélgetés teljes terjedelemben a Napunk online felületén olvasható.
"Lilith hiba lett a rendszerben, mert nem adta meg magát Ádám akaratának. Forgács Miklóst pedig drámaíróként nagyon érdeklik az ilyen hibák. Nagyinterjú a friss Dosky-díjas alkotóval.
Szerezz ingyenes Napunk-előfizetést! Kétéves lett a Napunk, és ennek örömére fél éves előfizetést ajándékozunk diákoknak és tanároknak. Elég regisztrálni, és azonnal olvashatod minden cikkünket.
Forgács Miklós mindig kicsit belehal abba, amit csinál. Ilyen a dramaturgok, rendezők és drámaírók élete, főleg, ha olyan intenzitással indulnak kalandozni az ismeretlenbe, mint a kassai Thália Színház dramaturgja. Forgács Miklóst ősi mítoszok, démonok, átlagos nő képében felbukkanó kaszások követik útján, ő pedig sorra megszelídíti, csatasorba állítja őket, hogy aztán eresztékeiben roppanjanak meg régi rendek a színpadon. Például a patriarchátus. S ilyen kalandjáért, a Lilithért most megkapta a legrangosabb szlovák szakmai elismerést, a Dosky-díjat.
Forgács Miklóssal arról beszélgettünk,
- miért kozmikusak a tétek minden munkájában,
- milyen az a rendező, aki az ő szövegeivel dolgozik,
- miért kíséri őt Lilith, a sokarcú nőkép évek óta,
- mit jelent az, ha valaki hiba a rendszerben,
- s hogyan működik a tabutörés a szlovákiai magyar színpadokon.
Mit jelent neked ez a díj?
Jelenleg két dolgot. Az egyik, hogy egész életemben ott akartam lenni, amit én perifériának gondolok. Inkább a szélről, kívülről, távolságból figyelem a dolgokat, egyszerre kint is vagyok, és bent is.
Ez nem azt jelenti, hogy az ember kivonja magát a dolgokból. Inkább csak egy szemszög, egy helyzet. Mentálisan én ilyen perifériára helyezem magam, és nem a fősodorba. S ez a díj azt jelenti, hogy én, aki egész életében periférián akart lenni, egyszer csak most a középpontba kerültem – jelentsen ez bármit is.
Ez a pillanatnyi központban létezés érdekes dolog, rácsodálkozom, milyen az, ha egyszer csak körülöttem forognak a dolgok, és nem csak egy láncszem vagyok a sok közül.
Persze ez nem teljesen igaz, idén is sokan kaptak Dosky-díjat, ráadásul meg kell említeni, hogy Hégli Dusant is jelölték – s ez nagyon jelentős dolog, hiszen neki bérelt helye van Avignonban, és olyan színházat csinál profi kőszínházi szinten magyar vonalon, ami a folklór és a táncszínház forradalmi elegye és újraértelmezése. Nagyon örültem, hogy együtt jelöltek minket.
Forgács Miklós. Fotó – TASR
Mi a másik dolog?
Hogy figyelmet kapok. Többen is jelezték, mintha nem örülnék a díjnak – és valahogy úgy érzem, hogy nincs most időm csak úgy örülni. Hihetetlenül érzem a szeretetet és a figyelmet – és ez furcsán leszedál, lebegő állapotba kerülök tőle. Mintha nem is én örülnék, hanem kellemes döbbenettel nézem, mennyire örülnek mások. S ez nagyon jól esik.
Apropó periféria. Tudod, mikor találkoztunk először?
Elvileg a Jókai-napokon, nem?
Igen. Egy olyan helyzetben, amit az előbb nagyon jól leírtál. A lévai gimnazistákkal vittetek színre egy Csáth Géza-előadást, te rendezted. Nem voltál színpadon, végig oldalt álltál a közönség mellett, és végig instruáltad, vezetted az előadást, mint egy karmester. Színpadon kívüli jelenlét voltál. Ez az intenzitás jellemző rád?
Talán igen, legalábbis remélem. Így alakul a drámaírói létem is – például most, a Lilithnél is. Hajlamos vagyok kicsit minden munkafolyamatba belehalni, mindent kicsit feleslegesen, eltúlzottan komolyan venni, a téteket metafizikus, kozmikus magaslatokba helyezni. Élet és halál között minden banális pillanatot.
Ezt pedig nehéz végig így csinálni, minden alkalommal. S lehet, hogy ezért is jó nekem ez a drámaírói lét. Csak úgy belehalogatok otthon, általában Léván, a nyolcadik emeleten a szövegírásba. Aztán teljesen átadok mindent a színháznak, alkotóknak, rendezőknek – akik vannak annyira nyitottak és őrültek, hogy bevállalják a szövegeimet. Rájuk hagyom, haljanak bele ők is.
Segítesz nekik ebben?
Itt én már szinte teljesen kivonom magam a forgalomból. Egyrészt azért, mert magam is rendező vagyok, és élő drámaíróval talán én sem nagyon tudnék mint kezdeni. Drámaíróként én megtettem a magamét. Ha szükség van rám, persze nagyon szívesen segítek, de mindig megértik, hogy azt csinálnak a szövegeimmel, amit akarnak. Ha gondolják, a felére húzzák, vagy motívumokat emelnek ki, dobnak el, átstrukturálják, újragondolják."