Száz Pál Kis-keleti daemonologia 10. – A föld népe című írása az Új Szó kulturális mellékletében, a Szalonban jelent meg. Teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"Valószínűleg bárki, aki ismeri a lengyel, a cseh vagy a szlovák nyelvet, könnyűszerrel megfejti e mondatok jelentését: „Po předstawach našich prjedownikow běchu lutki małe, přijomne stworjenčka, podobne na małych ludźi. Wone bydlachu w jamach, w holi, pod štomami, ale přeco pod zemju schowane. Tam mějachu swoju domjacnosć, warjachu w nopaškach a hornčkach z hliny a pječechu chlěb.” Éppen ezért biztosra veszem, hogy az Új Szó olvasóinak sem okoz gondot, noha kétlem, hogy lenne akár egy is köztük, aki beszéli a szorb nyelvet, akár annak felső, akár alsó dialektusát.
A szavak hasonlóságából is érződik, hogy a nyugati szláv nyelvek családjába tartozik a szorb, noha a Szászország és Brandenburg területén lévő Lausitz, azaz Luzsica vidékén már csupán 10–20 ezerre teszik a beszélők számát. A szorbok az egyetlen olyan nép, amely a német területek őshonos szláv lakosságaként még nem tűnt el, ellentétben… tulajdonképpen egész Kelet-Németországgal, illetve Bajorország egyes keleti területeivel, amely a kora középkorban dominánsan szláv, vagyis vend lakosságú volt. Persze a germanizációt erősítő erőszakos keresztény térítés megtette a hatását, az egyház hathatós segítsége a történelem során mindig biztosította, hogy patakokban folyjon a vér a felebaráti szeretet jegyében, s nem volt ez másként az 1147-es vend keresztes hadjárat során sem. A legtovább a ránok tartották magukat, ők Rujána (Rügen) szigetére szorultak, ahol I. Valdemár dán király 1168-ban döntötte romba fejedelemségüket Arkona elfoglalásával. Arkona a szláv pogányság fellegvára, Szvantovít kultuszhelye és egyben utolsó bástyája volt. A tenger fölé nyúló sziklán található templomról csupán Saxo Grammaticus leírása maradt fenn. A szláv mitológia írásbeliség és pogány hatalom híján feledésbe merült, hiába igyekezték rekonstruálni a 19. század romantikus nemzetébresztői: az istenekből démonok, a szellemekből pedig a népi hitvilág természetfeletti lényei lettek.
De térjünk csak vissza a szorbokhoz, akik szerencsére annyira az isten háta mögött laktak, hogy az északi társaikkal ellentétben a hatalom szinte megfeledkezett róluk. Mivel sosem volt országuk, de Prágával és Boroszlóval eleven kapcsolatot ápoltak, már a nemzetébredés korában felismerték kultúrájuk és nyelvük archaikus vonásait.
A fenti idézetben az igék ragozása – běchu, mějachu, pječechu – roppant különös: a folyamatos múlt, vagy az imperfektum és az aorisztosz a nyugati szláv nyelvekből kiveszett, a délszlávban is csupán archaikus és népi elemként él. De nézzük a teljes szöveget, melyet Měrćin Nowak-Njechorński, a luzsicai szorb költő és grafikus gyűjtött valamikor az ötvenes-hatvanas években – a kiveszett folyamatos múlttal fordítva:
„Az őseink elképzelése szerint a lutkák (lutki) kicsi, kellemes teremtmények valának, apró emberekhez hasonlóak. Gödrökben laknak vala, legelők, fák alatt, de azért mindig föld alá rejtőzve. Ott vala nekik háztartásuk, cserépdarabokban és agyagedényekben főztek, és kenyeret sütnek vala. És az őseink szerint változás következett be, és hogy a földben talált hamvedrek az övék, mert a lutkák fazekasok voltak. Úgy beszéltek a lutkák, hogy mindennek a fordítottját mondták, mindent negáltak: Nem akarjuk el nem vinni a nemdézsátok. A lutkák korábban a földet lakták vala, de mióta Luzsicában szólnak vala a harangok, nem bírák vala elviselni a hangjukat, elbújnak vala előle a föld alá, hogy el ne veszejtse vala őket.”
A szláv mitológia félig elveszett, félig eltorzult szilánkjait összegyűjtő cseh néprajzos, Hanuš Máchal 19. század végi könyvében részletesebben ír a föld apró népéről, a manó- vagy törpszerű, lutkinak/ludkinak, vagyis emberkéknek nevezett lényeket illető luzsicai hiedelmekről. E nép réges-régen a föld színén él vala, ők valának Luzsica első lakói, a szorbok elődei. Saját királyuk vala, aki egyes vélekedések szerint Grodkban (Spremberg) székele. Mivel nyakas pogányok valának, nem bírták elviselni a harangszót, ezért a föld alá költöztek, manapság pedig csupán ritkán mutatkoznak. Aprók, egy nagyobb dézsában többen is elférnek, a fejük viszont aránytalanul nagy, hasonlóan a csecsemőkhöz, szemeik kiguvadnak, ruháik tarkák, némelyek szerint pedig csodatévő sapkát hordanak, amely láthatatlanná tudja őket tenni.
A lutkák népe állítólag saját nyelvet beszélt, amely nagyon hasonlított a szorbhoz, mégis más volt. Néhány dologra külön szavuk volt, más szavaknak pedig a jelentése különbözött, vagy rég elfeledett kifejezéseket használtak. Több adatközlő említi, hogy kifordítva beszéltek, netán visszafelé, a végéről kezdték el a mondatot, esetleg felcserélték a szavak sorrendjét, a leggyakrabban pedig egyszerűen tagadással cserélték fel az állítást. Azt mondták például: „Legyen olyan kedves, kölcsönözze a dézsát nemdézsát, kenyeret nemkenyeret akarunk készíteni.”
Máchal forrásai alapján részletesen leírja, hogy a föld titkos népe miféle gazdálkodást folytatott, hogy gyökereket, bogyókat és vad gyümölcsöt ettek vala, de saját gabonafajtát is termesztettek vala, s nem arattak, hanem a kalászból kiszúrva a szemet gyűjtötték vala össze a magvakat, és őrölték meg két kő között. Úgy tartják, hogy imádják a zenét és az éneket, és maguk is nagy muzsikusok hírében állnak vala, gajdolásukat a magányos vándor gyakran hallhatja a mezőt járván, mely mintha a föld alól szólna. Jellegzetes, húros hangszerük cimbalomhoz vagy citerához hasonló. A szerencséseknek, akik előtt megmutatkoznak, megjósolják a jövőt. Az emberekhez hasonlóan családokban élnek vala, nagy ünnepélynek számított náluk a menyegző és a keresztelő. Ha egy lutka meghal, testét elhamvasztják, edénybe teszik, és elföldelik azokkal az edénykékkel együtt, amelyeket a temetéskor a hozzátartozói telesírnak. Máchal itt megjegyzi, hogy e néphagyományban alighanem az urnasírok és hamvasztásos temetkezés archeológiai leleteivel való találkozás tapasztalatának lenyomatával van dolgunk...
* * *
Berlinből tartok hazafelé, keletnek. Lausitz útba esik, csupán két óra a fővárosból. A 97-es úton találomra állok le."