Simon Mártont Ez a dal arról szól, hogy nem tudok énekelni című verséről Fekete Richárd kérdezte a Jelenkor online felületén, ahol az interjú teljes terjedelemben olvasható.
"A címben a költő mint énekmondó toposzával találkozunk, a szerep viszont eltér a hagyományostól. Máshogy fogalmazva: a címet követően az olvasó azt várhatja, hogy a megszólaló megmutatja, milyen erős verset tud írni arról, hogy nem tud verset írni. Tehát mintha egyfajta kihívás volna a cím a zárlatban olvasható költői szabadság jegyében. Ennek kapcsán az jutott eszembe, hogy kevés dolog kíséri végig olyan intenzíven a költők életét, mint a „vers tétjének” tulajdonképpen definiálhatatlan, ám valamiképp mégis közös tudáson alapuló szókapcsolata. A vers írásakor számodra mi volt a „vers tétje”?
Erre a legegyszerűbb válaszom az lenne, hogy eljutottam oda 38 éves koromra, hogy mindent unok, amit ebben a pillanatban magyar költőként írni számomra ildomosnak tűnik, de ez semmilyen szempontból nem lenne igazságos, és valószínűleg az általános közérzetemről inkább szólna, mint irodalmi művekről. Legközvetlenebb értelmében ennek a versnek – és a vele egy időben készült 3-4 másiknak – az volt a tétje, hogy tudok-e olyan új hangot találni magamnak, ami természetesebb, személyesebb, intimebb és organikusabb, mint az előző kötetem (amit többekkel ellentétben én erős könyvnek tartok, bár ez tulajdonképpen teljesen mindegy), és oldottabb és lendületesebb, és estig sorolhatnám.
Az alázat hiányának az árnyéka se vetüljön rám, úgy mesélem csak: abban a komolyan szorongató helyzetben találtam magam, hogy a sokak által rogyásig művelt poszthumanizmus nekem szerzőként, mint Petőfinek a zordon Kárpátok (holott az összes kötetem hányszor kapcsolható lenne hozzá, de ez is mindegy). Ahogy a metamodernhez sincs közöm, és a formailag kimunkált, nyelvhasználatilag ironikus poétikákért is rajongok, csak írni nem tudok ilyet (verset). Miközben kiégtem a mozaikszerű, elliptikus, nehezen megközelíthető szövegektől, pedig ezt a fajta költészetet tartom sok szempontból a legerősebbnek, legizgalmasabbnak még mindig, és az a pár ember, akiket változatlan lelkesedéssel olvasok, szintén ezt írja, és milyen jól. Egy ilyen vers jó esetben igazi salto mortale. Csak ha tíz éve egyik salto mortalét nézem a másik után, időnként azért ásítok már egyet.
És megint mondom, ez a közérzetemről szól, nem egyébről. A saját szövegeimhez való viszonyomon is dolgoznom kellett, az is változott. Versek nélkül viszont nem tudom elképzelni magam, tehát a tét valójában ez volt, hogy el tudom-e megint képzelni magamnak magam. Nagy nehezen sikerült."