Meghökkentő színpadi és zenei világot tár elénk a Jókai Színház Hőbörgője. Havran Kati írása az Új Szóban jelent meg. Teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"Furcsa történet, bizarr világ. Gardenö Klaudia második rendezése a Komáromi Jókai Színházban ironikusan, mégis szeretettel nyúl a vidéki közeg felé. Ez a darab mégsem annyira a vidékről szól, mint magáról a színházról, és arról, hogyan képes a színház kérdéseket feltenni számunkra.
Egy hatalmas fa törzse az égbe nyúlik, a háttérben festett zöld mezők és búzatábla, az égen kacskaringózó bárányfelhők, a színpadon néhány bokor. Akár idilli is lehetne ez a vidéki tájkép, mégsem az.
Első pillantásra nem tűnik különlegesnek a díszlet, azonban ha elmélyültebben vizsgáljuk, valami megfoghatatlan furcsaságot áraszt.
Talán a kétdimenziós bokrok, a lomb nélküli fatörzs, talán a formavilág kelti ezt a bizarr hatást, de az is lehet, hogy mindegyik elem közrejátszik: egy abszurd színpadi világba kerültünk. Nézzük, hogyan, kik által kel életre ez a különös világ.
A darab főszereplője a disznópásztorból falusi gazdává, majd bíróvá avanzsáló Hőbörgő János Mátyás Károly (Olasz István). Menetelése a társadalmi ranglétrán megállíthatatlan: bíróból képviselő, képviselőből főhadnaggyá válik, aki nagy eséllyel pályázik az elnöki posztra.
Hőbörgő összetett karakter, akit hol saját becsvágya, hol agyafúrt, nem kevésbé becsvágyó neje (Bandor Éva) irányít, aki a szent cél érdekében szeretőt sem rest keríteni férje számára (Kádár Kinga). Hőbörgő nem mellesleg komoly intellektussal rendelkezik. Nem csak új kedvesével kacérkodik, hanem azzal a gondolattal is, hogy kolostorba vonul, ahol végre papírra vetheti gondolatait, élete munkájának szentelheti magát. Csak éppen kezdi elveszteni az irányítást a saját sorsa felett: saját maga ura még, vagy már csak mások bábfigurája?
Stanisław Ignacy Witkiewicz – művésznevén Witkacy – nem csak író és drámaíró, hanem képzőművész is volt. Az festészet és a dráma nagy találkozásai a huszadik század elején éppen az avantgárdnak köszönhetően zajlanak, ezek pedig izgalmas kísérleteknek nyitnak utat a színházban. Witkiewicz festészetet tanult a Krakkói Szépművészeti Akadémián, portréfestészetből is élt egy ideig (több ezer különleges darabot készített, melyek ma is élénken foglalkoztatják a művészettörténészeket), drámáin pedig tetten érhető, mennyire fontos számára a látvány: jelenetei képszerűen bontakoznak ki, szereplői stilizáltak. Witkiewicz száműzte drámáiból a valószerűséget, saját művészi elveit követte, melyben a nonszensz elemek, a sokkolás, a meghökkentés jutottak főszerephez. Karakterei nem teljesen hihetőek, gyakran szélsőségeket testesítenek meg."