Lovas Emőke írt Magyary Ágnes Testodüsszeia című esszékötetéről a Vasárnapban. Írása teljes terjedelemben a Vasárnap online felületén olvasható.
"A Magvető gondozásában idén megjelent, Testodüsszeia című esszékötetben a szerző, Magyary Ágnes gyerekkora óta tartó, gyógyíthatatlan izombetegségén keresztül mesél az egészségügy útvesztőiről, a bürokratikus előírásokról, az elbeszélhetőség határairól és a fájdalom elbeszélhetetlenségéről. Teszi mindezt az egyetemes emberi kultúra és az antikvitás tükrében.
A történet egy pár, izomból vett mintával indul, „akik” a nyolcvanas évek Romániájából útnak indulnak Kölnbe, hogy ott mindenféle vizsgálatoknak legyenek kitéve: „így aztán az izmaim hamarabb jártak Nyugaton, mint én.” És persze a titkosrendőrség is lehetett volna jobban résen, hogy Magyary Ágnes darabokban óhajt kiszökni az országból, ami „sok szempontból lassú és macerás folyamatnak tűnik, de semmiképpen sem lehetetlennek.” (7.) Az izombiopszia útra kel ugyan, de a német orvosok akárhogy vizsgálják, akkor is csak egyvalamit tudnak megállapítani: hogy minden bizonnyal izombetegségről van szó, de hogy milyenről is pontosan, arról fogalmuk sincs. Odüsszeusz utazása csupán tíz évig tartott, a szerző odüsszeiája viszont közel negyven éven át: ennyi időbe tellett, hogy a genomvizsgálat megmutassa, mi okozza az izmok fokozatos eltűnésével járó betegséget. „Így megy ez: amióta rájöttünk, hogy vannak gének, már nem a duhaj, hedonista és kéjsóvár görög istenek szövögetik a halandók sorsát. Pedig velük azért izgalmasabb volt!” (167.) Szóval ott vannak a duhaj és hedonista istenek, akiknek fogalmuk sincs a halálról, nem „súlyozza le” a létezésüket. És itt vannak a gének, amikről fogalmunk nincs, milyenek és mik a szándékaik. Hogy mit miért csinálnak. A hosszú éveken át a diagnózist illetően bizonytalan orvosoknak ráadásul nincs érzékük a dramaturgiához. Amikor az orvos „történetidegen módon nekem szegezte azt a kérdést, hogy egyéb genetikai nyavalyáimról akarok-e tudni. Mivel – értekezett lendületesen – jogom van megtudni azokat, amelyekre a jelenlegi orvostudomány tud terápiát, azokat pedig úgysem fogják felfedni, amelyekre nincs gyógymód. (...)
Azon túl, hogy az egész jól kifundált történetmesélést agyonvágta ezzel a nem várt fordulattal, én azonnal lefagytam, mert egyszerűen vérlázító metafizikai pofátlanságnak tűnt, hogy ennyi évtized küzdelme után, amikor majdnem az igazság kapujához jutnánk, ilyen kérdések merüljenek fel. Hogy lehet így jó könyvet írni?!” (62.)
Ráadásul a nyelv erősen behatárolt, egyrészt a betegségek kapcsán háborús frazeológiát használunk, másrészt „nehéz leírni szavakkal az emberi fájdalmat, magyarán a nyelvnek korlátai vannak akkor is, ha tudjuk, mit szeretnénk elmondani.” (133.)"
