Ladányi István A szürke lovakról című tárcája az Új Szó kulturális mellékletében, a Szalonban jelent meg. Teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"Ma már annyira hihetetlen, hogy el sem lehet mondani. Akkor is hihetetlen volt, amikor mindenki erről beszélt, mindenki kicsit másképp, ahogy ez már lenni szokott. Olyan volt az egész, mint egy ballada. Vagy egy megkésett Mikszáth-novella a Délvidéken.
Amikor hazafelé tartunk látogatóba, a nagy kanyar előtt mindig eszembe jut Fehér Béla. Nem ez volt persze a valódi neve, nem szeretném az emlékét és a hozzátartozók érzékenységét bántani. Meg hát ki tudná megmondani, hogy melyikünknek mi az igazi neve. Az-e, amit beírnak a keresztelési anyakönyvbe, vagy az, amin aztán elszólítanak. Ezt a történetet sem én mesélem. Én is csak kíváncsian hallgatom, hogy valaki elmeséli.
Sárgás folt
Már csak a sárgás folt látszik fent a parton, ahol a szántóföld felkapaszkodik a Telecskai-dombokra. Nem tudom, kié lehet most az a szántó, és arra sem emlékszem már, mikor és hogyan tűnt el a tanya. Most Fehér Béláé lenne, és most is tanya lenne. Traktorral, pótkocsikkal, kombájnnal, korszerű mezőgazdasági gépekkel, ahogy a többieknél is, akik még megmaradtak.
A Fehér-tanyát ismerték az egész környéken, piacoztak Kanizsán, Zentán, Csantavéren, vásárba még Topolyára és Szabadkára is elmentek, a hízókat meg a bikákat is mindig ott adták át a felvásárlóknak, ahol épp többet fizettek. Béla mindenhol ott volt az apjával, tanulta az életet. Nem volt könnyű dolga, kemény ember volt az apja, rövid gyeplőre fogta a gyerekeit, Béla különösen sokat szorult, mert mulyának tartotta. Nem vagy te életrevaló. Az anyja meg csak hallgatott.
Fehér Béla hirtelenszőke kisfiú volt, visszahúzódó természete, világos bőre, vékony arca, sovány tekintete szinte észrevétlenné tette köztünk az iskolában. A tanító bácsi nem szerette, de nem is volt számára ellenszenves, mindig voltak ilyen gyerekek, akik beleszürkültek a többiek sorába. Ráadásul összevont osztályokkal működött az iskola, a tanító bácsi vitte a másodikat meg a negyediket a 19. századból itt maradt, sokkal több diákra méretezett osztályteremben. Fehér Béla ott ült a negyedikesek padsorában, de a tanító mindig elbizonytalanodott, hogy másodikos-e vagy negyedikes, milyen feladatot adjon neki. Néha mintha Béla sem tudta volna, talán nem is igen érdekelte, hogy hányadik éve és miért jár oda.
Egyszer jelentkezett, amikor valaki felolvasott a könyvből. A másodikosból-e vagy a negyedikesből, erre már senki sem emlékezett, pedig sokáig mesélték a kis történetet. Fehér lóról volt szó a felolvasott szövegben, mire Béla egyszer csak felnyújtotta a kezét. A tanító meglepődve nézett rá, aztán felszólította. Mi van, Béla fiam? Tanító bácsi, az szürke ló. Milyen ló? Amit olvastunk. Fehér ló az nincs, szürke lónak híjják. A tanító nézett, aztán felfogta, hogy miről beszél. Igazad van, Béla fiam, ezt szerbről fordították, és a fordító biztos nem ismerte a lovakat.
Nemek, esetek
El is felejtettük volna az egészet, Bélát és a fordított lovakat, ha negyedik végén nincs az az osztályozás, amikor Bélának is be kellett írni szerb nyelvből valami jegyet. Béla tudása nagyjából a nullával volt egyenlő, nem tanult, hiába is tanult volna, nem érdekelte a szerb, nem is igen találkozott vele, nem volt rádiójuk meg tévéjük, áram sem volt még akkor a tanyán, és mindenhol csak magyar szót hallott maga körül. Többnyire azt sem, csendben dolgozott az apja keze alatt, és csatangolt a tanya körül, amikor nem volt befogva a munkába.
Sokat látott már addigra a tanító, tudta, hogy semmi értelme megbuktatni Bélát. A pótvizsgán sem fog többet tudni, ha meg osztályt ismétel, akkor szegény tanító nénire, a feleségére hárul a gond.
Na, Béla fiam, mondjál valamit szerbül, bármit, ami eszedbe jut. Biztos tudott valamit, de nem merte mondani, egy-kettő, jó napot, ezeket tudta, de ha ezt mondja, kinevetik. Sokáig nézett egyenesen maga elé, aztán, amikor a tanító már épp elfordult volna, kibökte, hogy dobra konja. Volt egy kis pusmogás, de senki sem nevetett, a tanító is érdeklődve fordult felé. Nem volt ez mondat, csak két szó, és abban is elrontotta, amit el lehetett. Szegény ló tárgyesetben állt, a jó jelző alanyesetben és grammatikai nőnemben, noha a ló nyelvtanilag hímnemű szó szerbül, akárcsak az ember, az út, a kutya, ahogy nőnemű a macska, a föld, a kocsi, és semleges nemű az ég. De ezt így talán a tanító sem tudta volna elmagyarázni, azt tudta, hogy ez így hibás. Derűsen húzta fel mégis az egyik szemöldökét, nagyon jó, dicsérte Bélát, majd megkérdezte, tudja-e, hogy ez mit jelent. Jó ló, vágta rá Béla, és mindenki felszabadultan nevetett."