Kaszás Dávid írása A név fehér foltjai (Abacus+ Kiadó) című Bázis-líraantológiáról, amelyet Németh Zoltán állított össze, a Vasárnapban jelent meg. Teljes terjedelemben a Vasárnap online felületén olvasható.
"A név fehér foltjai az első magyar álnév-antológia, mely a 96. Ünnepi Könyvhét Bázis standján landolt, az Abacus+ Kiadó gondozásában. A Bázis-könyvek 66. darabja egyben a negyedik versgyűjteményük.
„Lakosainak száma végtelen”: több esztéta, grafikus, képzőművész, költő, kritikus, irodalomtörténész, műfordító, pedagógus, publicista, szerkesztő, zeneszerző tölti meg élettel. És egy molekuláris biológus. „Kezdő bestiák” és „vén lelkű szemekkel” tiltakozók. És a támogatóik. Rejtőző fertőzők. Többségük tölteménye mély nyomot hagy „az elnyomatlan szabadságok e vak pusztaságában”, míg mások után csupán lábjegyzetek maradtak a félig üres papíron.
„Közös nagydolgozásra” gyűltek össze Perthtől Berlinig („símuljon még egyszer hozzátok otthontalan hazátok”). Mint sietős alkalmi szeretők. Közös vágyuk (többnyire) a női test. Egy(-két) leányfuvallat. Néhány leányka piruettje. Női panaszok. Az agyuk, az ágyuk „kéjes nyelv: ügyetlenül masszíroz és durván, minden harapás a sárkány egy-egy fognyoma.” Harmatos nyálukban fürdetnek. „Ragacsos ez a romantika”, az ívelt (sz)ívek már-már tapadnak. Lelkük összefolyik, és a napfény beleragad. Elnyelik a rájuk vetülő fényt, melyek újjáteremtve színesednek. Énekelnek a kék félelmeiknek. Dallamuk még(is) rózsaszín, ízük már-már vörös. Vagy maszületett hófehér. Porarany. Résfekete. Színtiszta. Darabokban pillant vissza ránk a múltjuk, a jövőjük el nem érkezett múltja, melyet valaki már széthajigált. Hát újragyúrják azt a hülyeség eposzaiból. A be- és kiszólásokkal („Nyomdász, rendben minden ékezet?”) tarkított poéziák egymásra is rímelnek („víz alatt is megfodrozza” (…) „mélysége cseppet nem ismer”), párbeszédet folytatnak, feleselnek. Szétszaladnak a másik kitalált és -tálalt emlékeiben. Keresztez(őd)éseikhez, kor-ürítéseikhez József Attila („duzzadt héjjal…”), majd Ady Endre („Ne válasszunk magunknak útirányt?”), aztán ismét József Attila („Benne nyugszik az óda”) kapcsolódik. „Korszakok és versszakok, kultúrák és bérgyilkos angyalkák, minden ütközik.” Gyötrelmük, kínjuk, szenvedésük hasad, ömlik, szakad. Láthatjuk, ahogy remegő részeik szétszóródnak a légkör(té)ben, és nevetségessé varázsolják előttünk ezt az egészet. De nem szánalmassá! Csendnek érzem a hangukat, az imákba haló életüket. Elringat az ürességük. „Aztán megszólalnak a makogás szőrös mássalhangzói”, és megrázkódnak a költemények. Csillagokkal megkent égboltjuk kigyullad, lángol. A fejetlen indulást megfontolt megtorpanás követi. Ez a legősibb útirány, az „egy helyben topogás. Torpanjunk tovább!” Mert ez a magyar nyelv, és ha akarják használni, ha nem, az szaporodik."
