Gyurász Mariannával Szászi Fanni beszélgetett a Vasárnapban. A beszélgetés teljes terjedelemben a Vasárnap online felületén olvasható.
"Az elmúlt hetei sűrűek: utazik, kiállításban segédkezik, pályázattal foglalkozik, kötetet tervez, és mindeközben genetikai vizsgálatokkal kapcsolatos kommunikációkon dolgozik. Gyurász Marianna verseiben a molekuláris biológia és az egzisztenciális kérdések szerves egységet alkotnak. A költő mesélt otthonról, inspirációról, íróközösségekről – és arról, hogyan lesz a babázásból teremtéstörténet.
Komáromban születtél, Pozsonyban tanultál molekuláris biológiát, és most Budapesten élsz, dolgozol, alkotsz. Hogy kerültél Magyarországra?
Gyerekkoromban gyakran nyaraltam a budapesti rokonainknál. Már akkor vonzott a nyüzsgő nagyváros. A barátaim közül is sokan itt éltek, ideköltöztek. Evidensnek tűnt, hogy legkésőbb a doktori után én is itt keresek munkát. Budapest egyfajta gravitációs mezőként működött számomra, és a mai napig érzem a város varázsát és vonzását, szeretek itt élni.
Itt van az otthonod?
Nem tudnám ezt magabiztosan kijelenteni. Az otthon nekem tágabb fogalom. Azokon a helyeken tudom otthonosan érezni magam, ahol számomra fontos eberek vannak, akár egy teljesen idegen országban is. De a felvidéki, csallóközi identitás erősen él bennem. Élnek ott barátaim, rokonaim, így ez az egész térség egyfajta érzelmi térképként működik számomra. Az otthon fogalma számomra inkább a kapcsolatokhoz köthető, nem feltétlenül egyetlen konkrét helyhez.
Költő, író, molekuláris biológus. Milyen sorrendet állítanál fel köztük?
Nem igazán számít a sorrend, sőt, néha bajban is vagyok a címkékkel, amiket magunkra aggatunk. Úgy érzem, bezárnak, elvesznek a dimenzióinkból. De be kell valljam, a hasznukat is látom, sokszor segítik az elhelyezésünket egy térképen, segítik a kommunikációt, amelyben néha óhatatlanul is egyszerűsítenünk kell. A fejemben ezek a jelzők egy teljesen összemosott érzékeléssé és értelmezéssé olvadnak össze. Csak egy Marianna van.
Hogyan fér meg egymás mellett a tudományos és a költői gondolkodás?
Valamiért sokak számára széthúzónak, furcsának tűnik ez a kombináció, miközben számomra ez a kettő egy tőről fakad. Az ember ösztönösen próbál mintázatokat keresni, és megérteni a világ működését – ez evolúciósan belénk kódolt viselkedés. A túlélésünk múlott azon, hogy felismerjük a mintázatokat, hogy mikor jön a tél, mikor érik meg a gyümölcs, mi árt és mi táplál. A vágy a megértésre bennem is nagyon erős.
Tudományos módszerekkel és gondolatkísérletekkel dolgoztam és dolgozom ugyanazon: próbálom megismerni azt, ami körülvesz.
Ezeket a gondolatfolyamokat pedig papírra is vetem. Nálam nem különül el élesen ez a két világ.
Tehát a tudományos és a költői gondolkodás nálad erősítik egymást?
Szerintem mindig erősítő hatású, ha valaki szélesebb eszköztárral, több nézőpontból tud vizsgálni dolgokat. A biológiai gondolkodás és az irodalmi érzékenység nem zárják ki egymást – sőt, gazdagítják. A tudományos világlátás, zsargon teljesen organikusan kerül az írásaimba.
Hogyan és mikor kezdtél el írni?
A megismerés, felismerés, gondolkodás eszközeként kezdtem használni az írást. Zenei beállítottságú a családunk, és engem is nagyon vonzott a szavak ritmusa, hangzása. Hét-nyolc évesen kezdtem játszani velük: hogyan lehet őket sorrendbe állítani, sűríteni, csavarni, hogyan lehet ritmust csiholni belőlük. Sokáig játék is maradt az írás. Kamaszként aztán kezdtem sötétebb szövegeket írni, kísérletezni. Voltak kedvenc költőim, például Pilinszky János, akinek később, már az Irodalmi Szemle felkérésére egy hosszú levelet is címeztem, persze már csak az „irodalmi túlvilágra”. Tinédzserként viszont még csak stílus- és gondolatutánzatokat vetettem papírra. Ezeket még nem nevezném komoly próbálkozásoknak.
(Fotó: Szalai Ádám - DKP Visual)
Mikor érezted azt, hogy ez több lesz, mint hobbi?
Huszonévesen, az írótáboroknak hála, elkezdtem megismerkedni az irodalommal, a szakmával. Megismertem hasonszőrű embereket, tapasztalt és fiatal írókat is, akikkel támogattuk egymást. A szerkesztésbe csak később fogtam és tanultam bele – de még most sem vagyok túl szigorú szerkesztője önmagamnak.
Az írás nálam nem egy előre lefektetett szabályrendszer szerint történik.
Viszonylag későn, 2022-ben jelent meg az első versesköteted Már nem a mi völgyünk címmel.
Nálam a publikálást mindig megelőzte valamilyen külső noszogatás. Németh Zoltánnak – akivel még az írótáborokban ismerkedtem meg, ahol mentorként volt jelen – nagyon sokat köszönhetek. Ő jelezte, hogy most már igazán ideje lenne a sok év alatt felgyűlt anyagot egy kötetbe rendezni. A versek nagy része akkorra készen volt, „csak” össze kellett őket szedni, ciklusokba rendezni, kicsit még dolgozni rajtuk, hogy kötetté formálódjanak. De kellett valaki, aki azt mondja, hogy fogjak neki, kezdjem el."