Simon Attila: Digitális emlékezet – Kisvárosi május 1.

Simon Attila írt az Új Szó Szalon című mellékletének sorozatába, amelyben a lap a Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalis­emlekezet.eu oldaláról közöl egy-egy képet és a képhez írt szöveget. “A projekt, a digitalisemlekezet.eu célja az, hogy archív fotók által mutassa be a felvidéki magyar közösség elmúlt 100 évét. Az oldalon jelenleg több mint 17 ezer fénykép található. Újabb fotókat az alábbi címen lehet felajánlani: info@digitalisemlekezet.eu.”

“Május 1-je nálunk az iskola által szervezett lampionos, fáklyás menettel indult, amelyet a másnapi ünnep előestéjén rendeztek meg. Ilyenkor a kisebbek lampionnal, a nagyobbak házilag készített fáklyákkal vonultak végig a falun. Hogy miért, nem nagyon tudtuk, de nem is érdekelt. Ezt kellett tenni, nem került semmibe, és még jó móka is volt „tüzeskedni” a lassan sötétbe hajló szürkületben.

Az ünnep reggelén mindig a hangszóróból áradó munkásmozgalmi dalok ébresztettek. Erről lehetett tudni, hogy május elseje van. Egy gyors reggeli után futás a buszra és irány a város, ahol gimnazistaként a Dohánygyár előtti hatalmas üres placcon (az egykori Vásártéren) kellett gyülekeznünk, ott, ahol a városba érkező cirkusztársulatok szoktak tábort verni. Munkahelyek, iskolák, osztályok szerint álltunk, várakoztunk, próbáltuk múlatni az időt. De az mintha állt volna. Pedig csak mi álltunk, és bár még el sem kezdődött a felvonulás, nekünk már elegünk volt mindenből. Aztán másfél, két óra múlva lassan megindult a tömeg, végig a Jánosi utcán, be a főtérre, ahol a tribün volt, majd onnan ki az egykori Széchenyi ligetbe, amelyet mi csak városkertnek hívtunk. A tribünig csak lassan mentünk, és már messziről hallottuk, hogy a téren fel-felharsant egy-egy rigmus, szlovákul, magyarul, de érezhetően nem őszinte lelkesedéssel. Nem hiszem, hogy mi is kiabáltunk volna, az nem fért össze akkori kamaszos, nihilista világképünkkel. Talán még a tribünről integető elvtársakra sem néztünk fel. Egyre vágytunk, legyen már vége, és végre kezdődjön el május elseje. Ahogy a menet elhagyta a tribünt, gyorsítani kezdett, az evangélikus templomnál már szinte futólépésben mentünk, és persze a sorok is felbomlottak, amelyekből egyre több volt a kilépő. Mire a városkerthez értünk a rendnek már nyoma sem volt. Annak, hogy nem szaladt mindenki szét, csupán két oka volt: le kellett adni a zászlókat, transzparenseket, és főleg az, hogy akkor kapta meg mindenki a sör- és virslijegyeket. Illetve az iskolások a zacskós limonádéra feljogosító jegyet.”

Simon Attila írása az Új Szó oldalán olvasható teljes terjedelemben.