Sánta Szilárd gombaszögi beszélgetése Perintfalvi Ritával az Új Szóban

Sánta Szilárd beszélgetett Perintfalvi Ritával a Gombaszögi Nyári Táborban az Amire nincs bocsánat – szexuális ragadozók az egyházban című könyvéről. A beszélgetés rövidített és szerkesztett változata az Új Szóban jelent meg:

Mikor és miért kezdett el foglalkozni a könyv témájával, az egyházon belüli sötét titkokkal, a szexuális bántalmazással?

2019 februárjában Ferenc pápa, aki már a megválasztását követően azt mondta, hogy zéró tolerancia minden szexuális visszaéléssel kapcsolatban, összehívott egy vatikáni csúcstalálkozót, ahol arról gondolkodtak, mit lehetne ténylegesen tenni, mert bizonyos kontinenseken elképesztő a szexuális visszaélések száma, és közösen találjanak ki olyan intézkedéseket, amelyeket mindenhol bevezetnének. Azt gondolom, az eltussolással szemben úgy tud fellépni a pápa, ha nem választható, hanem kötelező intézkedéseket vezet be. Magyarországot Veres András, a magyar püspöki kar elnöke képviselte ezen a találkozón, és amikor hazajött, megkérdezték tőle, hány esetről van tudomása. Azt válaszolta, hogy tizenegynéhányról. És arra a kérdésre, hogy hány esetet ismer, hány áldozattal találkozott, azt mondta, hogy eggyel sem. Ez engem nagyon fölháborított. Ez volt az a pont, ahol teológusként azt éreztem, nem hiszem el, hogy az én egyházam ennyire érzéketlen és közönyös az áldozatok iránt. Akkor kezdtem rövid publicisztikát írni, a végén pedig megjelent egy felhívás, hogy jelentkezzenek áldozatok, akik szeretnének olyan teológussal beszélni, akinek nyitott, érző szíve van. Rögtön, az első cikk megjelenése napján ketten írtak nekem, és éjszaka jelentkezett még egy. Ez indította el azt a sorozatot, amely ott tart ma, hogy 37 áldozatot ismertem meg, vannak köztük szlovákiaiak is.

Hol lehet annak utánanézni, hány áldozat lehet? Léteznek egyházi akták?

Sehol nem tudunk utánanézni. Az, amit az egyházi vezetők tudnak, az sem transzparens.

Nyugat-európai kutatások alapján lehet arra következtetni, hogy körülbelül hány áldozat lehet?

Ezt nem tudom. Az elkövetőkre lehet ilyen számot mondani, a német kutatás 4,4%-ot mutatott. Tehát a római katolikus papok 4,4%-a volt Németországban elkövető kiskorúakkal szemben, az egyéb visszaélések nincsenek ebben a számban.

A könyvben sorozatos elkövetésről ír. Nem fordulhat elő, hogy a bántalmazás egyszeri megingás, gyengeség, kudarc eredménye? Minden esetben sorozatos elkövetésről van szó?

Sokáig az volt az egyház válasza, küldjük el az elkövetőket lelki gyakorlatra, vonuljanak el a pusztába gondolkodni, menjenek el gyónni, és meg fognak változni. Ez nem így működik. Az, hogy valaki egyszeri elkövető, nagyon ritka. Ha a bántalmazó visszakerül a rendszerbe, például áthelyezik, újra keresi a lehetőséget.

Milyen szűrők vannak az egyházban, hogyan próbálják kiszűrni a pszicho-szexuális devianciákat? Illetve, ha valaki gyakorló pap lesz, van-e utánkövetés, megfigyelés, hogy alkalmas-e erre a pályára?

Nem igazán van ilyesmi. A felvételinél van egy pszichológiai teszt. „Kívülről” nem látunk rá, hogy mi ez a szűrőrendzser. Ami viszont nagyon fontos lenne, a könyvemben is írok róla, hogy két-három évente komoly pszichológiai felülvizsgálatra küldjék el legalább azokat  a papokat, akik kiskorúakkal foglalkoznak. Előfordulhat, hogy valakinek normális a szexuális orientációja, felnőttekhez vonzódik, de magányosan él egy faluban, hosszú éveken át izolációban van, a pszichéje torzulni fog, és visszaesik egy pszicho-szexuálisan alacsonyabb szintre. Ezt hívják regresszív pedofíliának. Úgy, ahogy egy pszichológusnak van szupervízorra, a lelkivezetőknek, a papoknak is kellene, hogy legyen.

A szexuális bántalmazásokkal kapcsolatban elég sok tévhit él: például, hogy mindig kisfiúk az áldozatok, vagy hogy a papi cölibátus a visszaélések okozója. Milyen tévhitek vannak még?

Nagyon hosszan lehetne sorolni a példákat, de egyet kiemelek. A pedofiltörvény kapcsán is előjött, hogy összekapcsolódott a melegellenességgel; azt a hibát követi el, amit próbáltam elmagyarázni a könyvben, hogy nem a homoszexuálisok az elkövetők, vagyis nem a homoszexuálisok a pedofilok. Ez a két dolog teljesen más. A pedofília szexuális deviancia, és büntetőjogi kategória is. Ezzel szemben a homoszexualitás szexuális orientáció. Az egyházban gyakran démonizálják a homoszexualitást, ezért azokat a homoszexuális fiatalokat, akik papok szeretnének lenni, arra tanítják, hogy ez a legnagyobb bűn. Ezek a fiatalok nem tudják integrálni a személyiségükbe ezt az orientációt, el kell fojtaniuk, és ebből lehet egy pszichés torzulás. Az elfojtásból, amit valaki nem tud feldolgozni, lehet később bántalmazás.”

A teljes beszélgetés az Új Szó honlapján olvasható.