Nemes Z. Márió Krasznahorkai-kritikája a Műútban

Nemes Z. Márió a Műútba írt kritikát Krasznahorkai László Herscht 07769 című regényéről (Magvető, 2021):

“Mindennek van egy további kísérteties következménye. Mivel a felületes empirizmus és a tipizálás túlhajtása a kiüresedett jelölők sematizmusában szegényíti el a regényvilágot, valójában mindegy, hogy Kana-ban vagy Gyulán, Kelet-Németországban vagy az Alföldön járunk, az apokaliptikus Nagy Narratíva szempontjából mindkét lokalitás egyaránt igazságdeficittel rendelkezik, vagyis ürességében azonos. Ez azt jelenti, hogy nincs is szükség egy újabb lokalitás írói feltárására (vö. a pamfletizmus nem keresi az igazságot, mert rendelkezik vele), tehát a Vidék szelleme mindenhol, ami a Vidékhez tartozik, ugyanúgy legitim. Ebből az episztemológiai gőgből, mely az (ön)kolonializációs bosszúvágy kifejeződése, következik az az írói szeszély, hogy Krasznahorkai nem vesződik a karikaturisztikus figurák, mentalitásformák és habitusok geokulturális illesztésével. Mintha érezhető lenne, hogy igenis valami konkrét abúzusa által termelődött ki ez az „allegorikus színház”,17 ugyanakkor ehhez járul egy újabb abuzív megtévesztés, miszerint a szatirikus nevetést egy „másik” lokalitásra erőltetem rá normatív módon, ezáltal a vidék hamis totalitásába zárom bele az engem megtagadó, de bosszúból általam is megtagadott Történelmet. A regény szereplői ezért pszeudo-németek, hiszen habituálisan, tudatilag és érzéki–testi viszonyaikban (a Vertreter régen-minden-jobb-volt dohogása, Hopf asszony „színtiszta félelme” vagy Burgmüllerné és Schneiderné szomszédasszonyi konkurenciaharca) nem különböznek semmiben a Báró… pszeudo-magyar karikatúráitól.

Bevallom, először arra gondoltam, hogy itt valami különösen ravasz hungarofuturista stratégiáról van szó, az (ön)kolonializációs mechanizmusok kritikai megzavarásáról. A pamfletizmussal való túlazonosulásról, amikor a határvidék úgy kebelezi be a centrumot, hogy ezzel feltárja és dekonstruálja a szublimáló racionalizálás traumatikus eredetét. A helynevek magyar és német helyesírása miért keveredik annyira esetleges módon a regényben? Türingia Thüringia, Jéna Jena, de Drezda nem Dresden, ahogy Lipcse sem Leipzig. Mintha mindezzel a „Nemzeti Bachterület” (37) geokulturális szétszórására, a térség hungarofuturizálására utalna? Hiszen nem marad említés nélkül a Bach-család magyar eredete sem. A határvidék kísérteties rögzíthetetlensége lenne itt a lényeg, egy olyan paratér kialakítása, melyet a kelet-(közép)-európai posztszocialista fantomok, a pszeudo-német-pszeudo-magyarok népesítenek be? De akkor hol vannak a többiek? Mármint a többi lokális Kis Másik? A lengyelek, ukránok, csehek — miért a magyar mintázat feszül neki a zombifikált NDK-nak? Miért szól Omega (is) a majálison? Persze lehet, hogy túlgondolom, és a válasz újra csak: szeszély. Krasznahorkai episztemológiai gőgje a Vidék szelleme általi megszálláshoz vezet, mert hiába akarja egy esztétizált szeánsz keretében kinevetni a kísérteteket, abuzív megtévesztése valójában önmegtévesztés, hiszen nem tud kimozdulni saját (archaikus és megszégyenítő) tükörlabirintusából.18 Pedig jó lenne megérteni a fantomokat, ugyanis a regény ígérete, az apokaliptikus narratíva összefűzése Kelet-Németország társadalmi–politikai klímájának jobbra tolódásával, illetve a neonácizmus előtérbe kerülésével, rendkívül izgalmas. Sajnos azonban a provinciális apokalipszisnek való írói behódolás feltételezi és magyarázza a társadalmi összefüggések iránti érzéketlenséget is. (Félreértés ne essék, nem a szociografikus tényirodalom eszközeit hiányolom, ugyanakkor ez az arisztokratikus nihilizmus a valóság olyan „szófosztásához”19 vezet, mely allegorikus stílusként is használhatatlan nyelvet eredményez.) Kana neonáci sejtje a Báró… motoros rendfenntartóit idézi. Ezek a félállati karikatúrák — Totótól Dzsé-Ti-ig — a korábbi regény dehumanizáló mélypontját jelentették, de legalább volt bennük valami drabális báj, míg a Herscht 07769 „szegény nácijai” (232) nem is íróilag elszegényítve vegetálnak, hanem egyszerűen nem léteznek.”

Nemes Z. Márió „Sodoma és Gomora ehhez képest egy nuku” című kritikája a Műút oldalán olvasható teljes terjedelemben.